No Stone Unturned előzetes

Az öt teljes főből álló brit Wise Monkey Entertainment legelső játéka többévnyi lázas fejlesztés után nemrégiben korái hozzáférésű programként megjelent, ami valójában azt jelenti, hogy az epizodikus kaland legelső fejezetét lehetséges végignyomkodni néhány durvább és enyhébb bug társaságában. De vajon érdemes-e így tenni? Előzetesünkből kiderül.

Szóval a közmondásbeli tyúk valószínűleg megpróbált átmenni a nem annyira közmondásbeli úton, de ennek már csak az utóhatásait tapasztalhatjuk meg. Szerencsétlen állatot ugyanis a nagy utazása közben valaki csúnyán helybenhagyta, a tetthelyre érkező nyomozót, Detective Coxot (akinek csak úgy minden harmadik szereplő érti majd félre a nevét) pedig jól fejbe vágta. Emiatt az általunk irányított ballonkabátos mókusnak első körben azt kell kiderítenie a beálló amnéziája miatt, hogy mégis kicsoda, aztán pedig azt, hogy ki akarhatott végezni egy egyszerű csirkével. A szálak később aztán szépen bonyolódnak, míg a helyi alvilág feje, a Big Red névre hallgató róka és a cicababája közötti torzsalkodás is be nem jön a képbe.

Ha a fentiek alapján valaki arra gondolt, hogy egy roppant elvont noir paródiáról van szó, akkor vegye úgy, hogy virtuálisan megveregetem a vállát, ami után vehet magának egy kakasos nyalókát. Mert tényleg arról van szó, olyan bő három órácskában. Az általunk irányított, faját tekintve mókus, nyomozóval be kell járunk a különféle állatok lakta kisvároskát, és jól kikérdezni mindenkit, hogy ugyan mit tud a kitekert nyakú madárról. Mármint elviekben, ugyanis felhívnám a figyelmet az elvont és a paródia szavakra a bekezdés elejéről.

Már rögtön az első két percben szembesülni fogunk azzal, hogy a fejlesztők nem csak britek, hanem abból is inkább a Monty Python-iskola követőiről van szó, mintsem Shakespeare-éről vagy Dickenséről. Ugyanis azután, hogy rögtön a kezdés után meg kell hoznunk Cox életének legfontosabb döntését, miszerint a fűben heverő dolgok közül a detektívjelvényét vagy egy semmire sem jó szimpla fadarabot vágja-e zsebre (mindkettőt nem lehet, mer’ csak). Ezután szépen megvizsgálhatjuk az eltávozott madár tetemét, és a rajta lévő nyomok alapján meg kell állapítanunk a jobblétre szenderülésének okát. És hát, itt a magától értetődő olyan opciók mellett, mint a különféle erőszakos halálnemek, lehetőség adódik olyanra is rábökni, hogy megszakadt szegénynek a szíve bánatában (persze, hogy arra mentem rá a szemmel láthatóan összevert test láttán).

No Stone Unturned - Official Gameplay Trailer

A hasonló badarságok az egész kalandot végig fogják kísérni. A legjobb példa rájuk a párbeszédek, melyeket hiába akarnánk teljesen értelmes kérdésekkel a nekünk tetsző irányba terelgetni, beszélgetőpartnereink nagyívben fütyülnek rá, mit szeretnénk, és tolják a rizsát általában teljesen másról, vagy csak próbálják alázni szerencsétlen mókusunkat nyomozói mivoltában (hát me’ miért is ne tennék?).

A játékmenetnek szintén eléggé központi részét képezik a minijátékok is, de olyan szinten, hogy a cipőnk befűzésén kívül kábé bármit is csinálunk, rögvest elindul valami tök egyszerű, általában egészen szórakoztató móka. Ezek meglehetősen változatos cuccok, a nyomok átnézését például a noteszünkben lévő körvonalak összefirkálásával tehetjük meg (a korai hozzáférésű változattal járó bugok közül amúgy itt találkoztam a legdurvábbal; volt, hogy háromszor kellett visszatöltenem az állást, mert hiába csináltam meg jól a rajzolást, fura hibaüzenetek jelentek meg az első két alkalommal ahelyett, hogy ment volna tovább a sztori).

Lesz részünk még pölö farkasszemnézésben is (mármint nem egy farkas szemére kell meredni, hanem hosszú időn át tilos pislogni), amit ki tudja, miért úgy tudunk megnyerni, ha a megfelelő ritmusban nyomkodjuk a felbukkanó iránygombokat. Változatosságban nem lesz hiány, most is már vagy 10 különböző feladattípus akad, amik száma a készítők ígérete szerint a végleges változatban huszonöt fölé kúszik majd. Amúgy az, hogy mindig csak néhány másodpercünk van megérteni, hogy mit kell csinálni, és sikeresen abszolválni is a dolgot, engem erősen emlékeztetett a jó öreg WarioWare-re.

Végül pedig az eddig elérhető első fejezetben két teljes alkalommal kell Solid Snake-eset játszva bujkálnunk a nagy vörös lompos gengszterfőnök elől, akinek rókához illően nem csak a szaglása, hanem a hallása is kiváló. „Szerencsére”, mindkét alkalommal ez olyan helyen történik, ami teli van vázákkal, melyek persze jó hangosan törnek ripityára, ha netalántán merő véletlenségből nekik mennénk settenkedés közben. Mivel egy eléggé feelgood programról van szó, így elhalálozni nem lehet, csupán újra kell kezdenünk a menekülést, ha a ravaszdi gyomrában kötnénk ki.

Ez a könnyedség amúgy az egész kalandot átjárja; annak ellenére, hogy egy rusnya gyilkosság, meg a mindent átszövő alvilág ellen nyomozunk, nemcsak a folyamatosan jelenlévő humor, hanem a nehézség, mármint annak hiánya miatt is fülig fog érni a szánk. A már említett minijátékok, a nagyon ritkán előforduló logikai feladatok, és maga a továbbjutás kulcsa sem fog egyáltalán megizzasztani senkit sem. Mindenkire rábízom, hogy ezt mennyire találja jónak, de én személy szerint csak örültem, hogy egy fárasztó munkanap estéjén, jól mulatva ki tudtam kapcsolódni a kalanddal, ahelyett, hogy mondjuk a fejemet kellett volna vernem valami moonlogicot erőltető feladatok miatt. Remélhetőleg a fejlesztők megtartják ezt a jó szokásukat a pár havonta érkező többi epizódnál is.

Grafikailag semmi kiemelkedőt nem találunk a játékban; totál szimpla, felülnézetes pixelgrafikát kapunk, aminek köszönhetően, ha okoshűtőn nem is, de valószínűleg mindenen is elfut, amiben van egy processzor meg valami alap videókártya. Ezt támasztja alá a gépigény is, ami csupán abból áll, hogy legyen 4 giga RAMunk, meg 8 gigányi szabad helyünk. Igazi felüdülés egy ilyen hardver követelmény :). A látvány legszebb része az időnként előforduló, nyúlfarknyi rajzfilmekből álló átvezetők, amik nemcsak kézzel rajzoltak, de egészen stílusosak is: jó noirhoz méltóan nem ússzuk meg például, hogy a helyi femme fatale daloljon egy sort.

Ami szintén nagyon kiemelkedő, az a szinkron. Ami nemcsak meglepően profi munka, hanem kifejezetten mókás is. Ennek az az oka, hogy amolyan placeholderről van szó, ami azt jelenti, hogy csupán néhány színész szólaltatja meg a történet során előforduló olyan kéttucatnyi szereplőt, méghozzá különféleképpen eltorzítva a hangjukat. A kedvencem, amikor Cox a nagyanyjával beszélget, és a vénasszonynak is ugyanaz a férfi hangja van, csak magas fejhangon előadva. Szerintem baromira megdobja a hangulatot, remélem, fognak a fejlesztők annyi pozitív visszajelzést kapni róla, hogy végül megtartják ezt a teljes játéknál is. A muzsikák ellenben nem annyira kiemelkedőek; ha az életem múlna rajta, se tudnék külön visszaemlékezni az OST-re a két, tipikus noiros dalon kívül, de azok legalább biztos, hogy hangulatosak, ha még mindig itt csengenek a fülemben.

A végleges programot elvileg még az év végéig a kezünkbe vehetünk majd. Kifejezetten bízom benne, hogy a No Stone Unturned végig fogja tudni tartani ezt a totális debilséget, mert, ahogyan a podcastben is fejtegettem, annyira ritka manapság az olyan mű, ami csak azért vicces, hogy vicces legyen. Annyira szeretném, hogy majd 8 pont körül adhassak rá, és ne járjak úgy, mint például az Apopia esetében, aminek az előzetes verzióját szintén végigrajongtam, hogy aztán orra essek a végleges megjelenésekor.