Unusual Findings – A dolgok ennél strangerebbek nem is lehetnének

Az argentin Epic Llama Games második kalandjátékával is ezt a nosztalgiahullámot próbálja meglovagolni, lentebb pedig kiderül, hogy milyen sikerrel, ahogyan az is, hogy megállja-e a helyét azokkal a Lucasarts-os klasszikusokkal szemben, melyekre valamilyen szinten hasonlítani szeretne.

A játék történetében tehát a ’80-as években, egy tipikus álmos amerikai kisvárosban járunk, ahol a három geek tinédzser, Vinny, Nick és Tony péntek estéjének a csúcspontját az teszi ki, hogy megpróbálják dekódolni egy felnőtt kábelcsatorna későesti adását egy megbütykölt műholdvevő készülékkel. Aztán teljesen meglepődnek, hogy a szemcsésen, fekete-fehérben pompázó cicik és popsik helyett egy éppen lezuhanó UFO robotutasának a prüntyögését sikerül befogniuk. A srácoknak természetesen nem hisznek a helyi rendfenntartóerők, pedig az egyik rangert még le is lövi az idegen, ami után a zsaruk erősködnek, hogy sem tőlük, sem a megyeiektől nem járt arra aznap este senki se. Roppant gyanús… Ennek köszönhetően a három fiatalnak kell a kezébe vennie az ügyet, elkapnia a gyilkos alient, és megmenteni a kisvárost.

A fenti sztorit már jól ismerhetik, aki végigvitték a játék jó 2-3 órás free demóját (ami nemrég kapott amúgy grafikai ápdétet), ugyanis az abban történtek egy-az-egyben, pixelről pixelre át lettek emelve a teljes verzióba is, amit kicsit megúszós megoldásnak érzek a fejlesztők részéről, de hála az égnek, van utána annyi tartalom, hogy ez ne tűnjön lustaságnak, maximum idegesítő egy kicsit, hogy újra végig kell nyomkodni a játék első harmadát, ha kíváncsiak vagyunk a többire. A demóban látott rész végére érve persze jól megcsavarják a történetet, így spoilerek nélkül csak annyit tudok mondani, hogy nem biztos, hogy a prüntyögő égimeszelő robot lesz a legnagyobb problémánk, ha már gonoszcsúnya idegenekről van itten szó.

A játékban alapvetően a Marty Mcfly-ra/Bad Tuckerre emlékeztető kinézetű Vinny-t fogjuk irányítani, de a két haverja úgy követi mindenhova, mintha oda lennének szegelve a sarkára, így valójában nem egy, hanem három főszereplőnk van, akik mind másban erősek (van, amelyikük az összes cserjét képes felismerni, amik az utunkba kerül, míg a másik minden, az utcán parkoló kocsi típusát és adatait fejből sorolja; csupa „hasznos” képesség), és mind másképpen reagálnak a történésekre. A kaland dinamikáját és humorát a hármuk együttműködése, a megjegyzéseik és egymás heccelgetése adják a leginkább. Szerintem kellemes megoldás; olyan kábé, mintha a DoTT-ban a három debil barát együtt menne végig a Mansionon, és nem lettek volna elválasztva egymástól, ha térben nem is, de időben annál inkább.

Vinny az, akit irányítva a képernyőkön minden egyes pixelen végigkaszáljuk a kurzort (ha nem akarjuk ugye megnézni a hotspotokat) és a bal egérgombbal (vagy controllert használva az „A”-val) kattintva a Full Throttle-szerűen felugró igés menütárcsából kiválasztjuk a megvizsgál-használ-beszél közül a nekünk megfelelőt; ha nem egérrel kalandozunk, akkor a tárcsázósdi akár ki is kerülhető, mert a controller minden gombjára rá van téve egy-egy cselekvés. A játékmenet teljes mértékben retró, ergó bejárjuk az elérhető helyszíneket egy térképen kiválasztva, hova szeretnénk menni (a végére összesen három, egymástól eléggé eltérő helyet is bekóricálunk), ott beszélünk mindenkivel (akik közül kalandjátékos szokás szerint található a tipikus kisvárosi menősrácoktól kezdve őrült katonai vezetőn át a helyi rambóig mindenféle alak), zsebrevágunk mindent, és megpróbálunk rájönni, hogy a megszerzett tárgyak közül mit hol kell használni a továbbjutás érdekében.

Aztán ha sikerült az egyről a kettőre jutni, kezdjük elölről a rohangálást meg az agyalást.

Tipikus ’90-es évekbeli ún. streamline megoldás, ami tud magától adódó is lenni, ha sikerül ráhangolódnunk a fejlesztők észjárására (ekkor érezzük azt, hogy jé, milyen könnyű is már!), vagy éppen maga az agyhalál lenni, ha elakadunk egy ponton, és már fél órája csak keringünk, mint gólyakaki a levegőben, mert nem látunk más megoldást, mint mindent mindennel összepárosítani, hátha rálelünk a módjára, például mégis mi az istennyilával hosszabbítsuk meg a nálunk lévő partvisnyelet, amivel valószínűleg egy szétrobbant idegen plafonra freccsent kezét kell levakarnunk, hogy azt szobahőmérsékletre mikrózva bejuthassunk egy ujjlenyomatos zárral rendelkező ajtón. Ilyenkor általában valamelyik sarokban található valami, ami előtt már vagy huszadszor mentünk elő, anélkül, hogy párosítottuk volna a partvist vele (ami után persze rögtön kéne még egy összetevő a sikerhez, hurrá!). Ahogy írtam, igazi retró az élmény. Amihez az is hozzájárul, hogy nincsen semmilyen hintbook vagy tippeket puffogtató mellékszereplő. Mindenre saját kútfőből kell rájönnünk. Ami jó ebben, hogy tényleg sokszor némi agyalással rá lehet jönni a megoldásra, ami után ügyesen hátba is veregethetjük magunkat, hogy még nem rágta szét teljesen az elménket az idő vasfoga, de néha már-már annyira a Sierra klasszikusainak a szintjén elvont a megoldás, hogy akadt, hogy este lefekvés után másfél órával is azon kattogtam, ugyan hogyan lehet továbbjutni. Aki szereti az ilyesmit, az tuti élvezni fogja.

Ahogyan sokan a letagadhatatlan ’80-as évekbeli hangulatot is. A kaland minden pórusából, akarom írni, minden pixeléből ömlenek a popkultúrális utalgatások, bár a Stranger Things-szel vagy egy Ready Player One-nal szemben azért nem tolják a képünkbe, hogy némá, ott egy Csillagromboló, tudod-e mibűl van? Meg tuti a fejlesztőknek nem is volt annyi zsetonjuk az ilyesmire. Ezzel szemben például a retrógrafikát kihasználva a Vissza a Jövőbe-től kezdve a Rövidzárlaton át a Legendáig egy csomó sci-fi klasszikus stilizált posztereit fedezhetjük fel mindenfelé a játékban, amiknél néha azért kancsalon kell nézni, hogy mik lehetnek, de a legtöbbjük azért felismerhető. Emellett leginkább verbális poénokban fog visszaköszönni a korszak, halom utalást hallhatunk a dumálások közben. És természetesen az egész játék története olyan, mint egy B kategóriás ifjúsági sorozat lenne a Disney vasárnap délutáni matinéjából.

A nosztalgiaélményre kíván a grafika is ráerősíteni, méghozzá nemcsak sima pixelart megoldással, hanem olyan artdizájnnal, aminek hála úgy néz ki, mintha egy Maniac Mansion (mínusz nagyfejű emberek), vagy egy Zak McKracken rész lenne a ’90-es évek elejéről (talán az utóbbi legszebb, Fm Towns-ra megjelent 1991-es kiadása lehetett az ihletforrás hozzá). Bár ennek köszönhető, hogy néha a tereptárgyak mérete kissé eltúlzott az emberekhez képest, de ez csak a régimódiságra erősít rá. A maga stílusán belül kifejezetten kellemes a látványvilága; meglepően jól néz ki nemcsak egy kisebb monitoron, hanem egy nagyobb TV-re is kiküldve a képet.

Ahogy az audioszekció is igazán minőségi. A zenék között hallhatunk jó kis chill muzsikákat (elvégre este/éjjel járunk) és jó kis synthwave szerzeményeket is (elvégre péntek este/éjjel járunk). Kár, hogy viszonylag kevés szerzemény van; azt azért nem mondanám, hogy monotonná válnának a nagyjából 10 óra alatt, amíg eljutunk a kaland végéig, de simán el tudtam volna képzelni mégegyszer ugyanennyi számot. A szinkron is profi, mind a főszereplőknek, mind a mellékkaraktereknek hangjukat kölcsönző színészek tökéletesen beleélik magukat a szerepbe.