Kezdjük a legfontosabbal: a játékban nem Mulder és Scully kapja a főszerepet, hanem Craig Willmore FBI ügynök (ez a fickó egyébként a sorozatban már kapott egy nyúlfarknyi szerepet kosárlabdázóként, szóval mondhatjuk, hogy előrelépett a ranglétrán). Az ő feladata pedig nem lesz más, mint kideríteni, hogy a két jómadarat az elhagyott raktárházban felvillanó fénysugár hova is szippantotta be. Kutakodásaink elején rendesen összekuszálódnak a szálak, lesz itt orosz maffiától kezdve a radioaktív sugárzásos haláleseteken át, idegen lényekig minden. Aztán persze ahogy az egy X-akták résztől is várható, a megoldás valamivel egyszerűbb, ám mégsem annyira könnyű pontot tenni a dolgok végére.

Az átiratokat a legtöbb esetben szkeptikusan fogadjuk, és elnézve az eddigi példákat, joggal. Az X-Files: The Game is kénytelen volt szembenézni valamennyi kétkedéssel, de elkészültekor azért volt pár bíztató részlet. Többek között az, hogy a munkálatokat a Fox Interactive elég erőlteljesen felügyelte (hiába a Hyperbole studios volt a felelős a fejlesztésért), a filmes betéteket pedig lényegében úgy rendezték meg, mint a sorozat epizódjait. A cél tehát nem volt más mint egy olyan X-akták rész összehozása, amiben a szálakat magának a játékosnak kell összevarrnia.

Ennek megfelelően a VirtualCinema motor alatt pörgő játék bár sokban nem tér el a kornak megfelelő FMV játékoktól, a lényeges momentumokat illetően az egyik legjobb amivel dolgom volt. Itt vannak például a profin megrendezett jelenetek, amiben a színészi játékot néhol érheti azért kritika, összességében nagy műgonddal készítették el őket. A bevilágítások, az operatőri munka, sok esetben a vágások mind azt mutatják, hogy nem a komolytalan attitűd állt a középpontban a forgatáskor. Nem lenézően álltak a feladathoz ("ááá hagyjad Józsi, nem vesszük újra, ez úgyis csak egy videojáték") és a forgatókönyv abból a szempontból még talán jobb is, hogy többféle kimenetele lehet a döntéseinknek (ez pedig újabb jelenetek leforgatását igényelte ugyebár). Ráadásul a játék közepe-vége felé azzal fejelték meg mindezt a készítők, hogy az egyes jelenetek végén nincs vágás, csupán a kurzor megjelenésével realizálhatjuk, hogy már a mi kezünkben van az irányítás. Ezzel a húzással még jobban fokozták a filmszerű élményt. Míg a sorozat egy epizódjába nem lehet beleszólásunk, az interaktív film fogalma itt javarészt megállja a helyét.

Mindezt megfűszerezik olyan lehetőségekkel mint a "conversation approach" (ezt most találtam ki, nem tudom, hogy lehetne magyarul jól leírni) amelyben egy párbeszéd kezdetekor megválaszthatjuk, hogy milyen kedvvel (szemétkedő-semleges-nyugodt) állunk neki a beszélgetésnek. Lényegében nem változtat a helyzetünkön, de megszínezi a játékot, ami egyébként nagyon hasznos egy olyan alkotásban ahol a nyomozáson kívül a jeleneteken áll vagy bukik a minősége. Főhősünk egyébként meglehetősen semleges karakter, véleményem szerint szándékosan az. Ha már nem a két főszereplő közül engedtek minket játszani, valószínűleg úgy gondolhatták a készítők, hogy egy nem annyira harsány főszereplő bőrébe bújva inkább érzi úgy a játékos, hogy ő irányít és nem egy olyan karakter, akivel erős jellemei miatt mindenképpen azonosulnia kellene. Ettől függetlenül Agent Willmorenak vannak kifejezetten szórakoztató momentumai is (mint amikor a csöves faszi szivatja halálra a találós kérdéseivel). Szóval a filmes betétek rendben vannak, de mi a helyzet a játékmenettel?

Nos a belső nézetből irányítható, 90 fokos elfordulásokat teljesen valószerű képeken abszolválhatjuk, és a túl életszerű külsőt próbálták egy kicsit azzal kompenzálni, hogy ahol éppen tennivalónk van, különféle ikonokkal jelezték. Ha meg akarunk nézni valamit, akkor egy szem, ha konkrétan cselekvésre vagyunk képesek akkor pedig egy áramjelet markoló (?) kéz jelenik meg. Tárgyhasználat esetén a játék egyedül hagy minket abból a megfontolásból, hogy ha használjuk az eszünket, akkor úgyis rájövünk arra, hogy pl. a fadobozt vélhetően a feszítővassal próbáljuk majd meg kinyitni. Magyarul: nem néz hülyének a játék, bár elesettebb kalandorok a jobb felső sarokban világító kék ikonra kattintva egy gyors segítséget kaphatnak úgy, hogy a játék megmutatja, hogy hol van és mi az amit keresnünk/csinálnunk kell (nevezhetjük kezdetleges hint rendszernek is). Nehezítheti azonban a dolgunkat az, hogy az egyes tárgyak néhol beleolvadnak a környezetbe (kiváló példa erre a raktárház amúgyis sötét helyiségei). A helyszínek közt barangolva sokszor hagyatkozhatunk az érzéseinkre, főleg akkor ha már kiismertük a terepet. A játék végefelé azonban belefuthatunk több olyan helybe (pl. a vonat vagonos részbe, vagy Alaszkában a szinte labirintusokat alkotó laborba) ahol csak fogjuk majd a fejünket, hogy merre is járunk most tulajdonképpen. Mindezt tetézi néhány olyan jelenet ahol még a pisztolyunkat is használnunk kell. Minden ilyen esetben ráadásul a képernyő alsó részén található sávra kell lemennünk, ott a pisztoly ikonra kattintva, hogy utána használni is tudjuk. Az a helyzet, hogy néha a pillanat törtrésze alatt jelennek meg a lelövendő rosszfiúk, szóval ezt a mozdulatot ilyen rövid idő alatt megcsinálni olykor lehetetlen. Éppen ezért nem árt jó sűrűn menteni, és figyelembe venni azt, hogy csupán 3 szabad helyünk van erre.

Bár a játék alapvetően lineáris, a helyszínek között szabadon barangolhatunk (erre a PDA-nk ad majd lehetőséget) és a cselekvéseinket a legapróbb részletekig is megválaszthatjuk. Rajtunk múlik, hogy szélsebesen átvágunk a történeten, vagy megpróbáljuk megismerni a főhős magánéletét is a lakásában található tárgyakat és naplókat átvizsgálva. A számítógépünk adatbázisát pedig további fejtágításra is használhatjuk: a keresőszavakat átböngészve olyan találatokat is kaphatunk amelyek kibővítik a tudnivalókat. Ezzel, ha lényegében nem is változtatunk a dolgokon, azért jóval kerekebb és összetettebb képet kaphatunk a történetről. A játék többféle befejezéssel, kihasználható jelenettel (megcsókolod a női társadat, vagy nem?) időre teljesítendő tennivalóval rendelkezik, és ami a legfontosabb, nem rángatja dróton a játékost. Nincsenek elültetett illúziók a játékmenetben, "csupán" egy jó kis történet amiben az események szálainak összevarrása rajtunk múlik, illetve az is, hogy ennek milyen módon teszünk eleget.