Eriksholm: The Stolen Dream teszt

Mindenekelőtt szeretném jelezni, hogy elkerülve a felesleges szócséplést, az abban olvasható dolgokat nem írom le újra, ellenben előszeretettel fogok reflektálni az ott felmerülő gondolatokra, ezért érdemes lehet (akár ismételten) átfutni rajta, mielőtt folytatnád ennek az ismertetőnek az elolvasását. Megvan? Akkor csapjunk is a lecsóba!

Azzal kezdeném, hogy hatalmas pacsi jár a fejlesztőknek, amiért a demós haladást megjegyzi a program, és mindenki ott veheti fel a fonalat, ahol anno letette. Optimális esetben a második fejezet közepén, ugyanis nem véletlenül éreztem, hogy hirtelen lett vége az előzetesnek: szabályszerűen kettévágtak azt. Gondolom, mutatni akartak valamit még Hanna harci képességéből is, hogy azért többől fog állni a játék, mint az első fejezetben, ahol kvázi mindenféle eszköz nélkül próbálunk elrejtőzni és meglógni a rendőrök kíváncsi tekintete elől.

A nyolc fejezetre tagolt történet nagyon szép ívet ír le játékmenet-építés szempontjából, fokozatosan megismertetve a lehetőségeinket a különböző szereplők és képességeik kapcsán, valamint összedolgozás szempontjából csapatként. Mivel a diverzitást tűzték ki maguk elé célul, mindhárom irányítható karakter képességei teljesen mások – róluk a színes blokkokban olvashattok részletesebben –, ebből az egyik a mozgáshoz köthető, a másik pedig igazából az ellenfelek ellen használható. Nem tűnik soknak, de az az igazság, hogy ez nem egy valós idejű taktikai játék, hanem egy lopakodós kalandjáték néhány okosan megalkotott fejtörővel, így aki előbbire számít, az csalódni fog, utóbbi műfaj rajongói viszont valószínűleg elégedettek lesznek a látottakkal.

Nincsenek tehát szabadon bejárható nagy terepek, ahol egy adott célt kell valamiképp elérnünk és amihez különböző stratégiákkal próbálkozunk, hanem jellemzően sokkal szűkebb térben mozgunk, és ki kell logikáznunk annak a megoldását, miképp haladhatunk tovább a történetben. Ez persze nem jelenti azt, hogy kicsik lennének a helyszínek (csupán kisebb részekre vannak tagolva), vagy épp minden nyakatekert szituáció kézenfekvő lenne! Épp ellenkezőleg! Nagy átlagban olyan 75-90 perc reális egy fejezet végigjátszására, ami 10-12 órányi játékidőt takar.

Érdekes ízt ad a játéknak, hogy bár sokszor dolgozunk két- vagy háromfős csapattal, az irányítás nem szimultán történik, hanem felváltva tudjuk az egyes szereplőknek vezérelni. Ennek ellenére nem nehéz összedolgozni velük, de kulcsfontosságú a megfelelő pozicionálás és az ügyes karakterváltás. Féltem, hogy emiatt frusztráló lesz a játék, de nem. Ellenben kellemes csalódás volt a hagyományosabb kalandjátékelemek megjelenése és az itt-ott szükséges logikai kreativitás az egyes szituációk megoldásához! Jó példa erre a harmadik fejezet egy bizonyos része – amikor is egy bányában mozgolódunk javarészt –, ami akár egy modern kalandjátéknak is elment volna, köszönhetően a falakon látható jelrendszerek értelmezésének vagy egy gépezet beindításának, amihez még a tárgylistát is használni kellett! És bár amikor klasszikus lopakodós-figyelemelterelős-kiiktatós üzemmódba vált a játék, akkor sincs vele gond, de ezek a részek azok, ahol igazán érződik az a plusz, ami az Eriksholmot szórakoztatóvá teszi.

A másik ilyen a narratív történetmesélésnek köszönhető hosszabb átvezetők, amiknek egy része már az előzetesben látható videós minőségben tárul elénk, de akad jócskán a játék motorjával létrehozott izometrikus nézetű is. Volt, amelyik az öt percet is bőven meghaladta, de egyáltalán nem vált unalmassá, mert kellettek az elhangzottak a történet egyengetéséhez. Amúgy sem spórol a játék a szövegekkel és például a pályákon is érdemes mindig fülelni, miről susmusolnak az egyes figurák, mert sokszor hangzanak el lényeges dolgok. Másrészt meg nem szabad kapkodni sem, mert lehet, hogy egy-egy párbeszéd végighallgatása után változik meg valamilyen körülmény (például másképp kezdenek el mozogni a katonák), ami a továbbjutásunkat segíti elő. De sokszor tudunk direktben kiváltani ilyen reakciót, ha mondjuk kiiktatunk egy őrt, mert ebben a játékban aztán feltűnik a katonáknak, ha valaki hirtelen kámforrá válik. És pár apróbb részt leszámítva végig igaz: ha találnak egy eszméletlen harcostársat vagy meglátnak minket (ennek gyorsasága természetesen függ a távolságtól és fényviszonyoktól is), azonnal töltődik vissza a legutóbbi ellenőrzőpont.

Nem esett még szó az irányításról, ami történhet egér-billentyűzet kombinációjával vagy játékvezérlővel. Érdemes lehet kísérletezni, mert némiképp más élményt nyújt a kettő (erre a készítők fel is hívják a figyelmet), nálam végül a DualSense nyert, valahogy a játék stílusához jobban passzolt a karakterek direkt irányítása. Egyetlen bajom volt csupán, hogy ha egymás mellé került két interakciós pont, például egy kapcsoló meg egy test, akkor nem igazán lehetett finomhangolni vele, melyikkel akarok tenni valamit.

Talán már sejthető, mi a játék legnagyobb gondja: az újrajátszhatatlansága. Persze, össze lehet gyűjteni az egyes pályákon a különböző extra információkat (újságok, plakátok elolvasásával), amihez lehetőségünk van akár az egyes fejezetek bizonyos részeit újrajátszani, ám mindössze ennyi bónuszért túl sok értelme számomra nincs. Az Eriksholm: The Stolen Dream tipikusan az a játék, ami egyszer ad egy tök jó, filmszerű és intenzív játékélményt, de ennek tükrében korrektebb lett volna rá a 30 eurós árcédula. Amúgy a történelmi körítés és a sztori is kellemes (maradjunk annyiban, hogy volt benne áll-leejtős pillanat), de tényleg nem lenne okom még egyszer elővenni, nem kapnék másféle élményt, nem nyílnának meg új lehetőségek, hisz a haladás inkább a logikán, semmint a stratégián alapul, vagyis igazából javarészt egy megoldása van a különböző helyzeteknek.

A fenti sirámom ellenére azonban nagyon jó lenne ezt a világot és stílust újralátni, akár más szereplőkkel is, mert egy érdekes korszak érdekes alternatív valóságába kóstolhattunk bele, amiben még bőven lenne mit felfedezni. Hisz a játékban azért több olyan dolog felbukkan, amik mögé igazán nem látunk, de szívesen belenézne az ember; főleg társadalmi, földrajzi és történelmi dolgokra gondolok, a világépítésre, ha úgy tetszik. És bár volt okom némi kritikát megfogalmazni, az elvitathatatlan, hogy a játék atmoszférája csodás lett (annyira hangulatos az árnyak közt megbújni az éjszakában), amihez hozzájárul a remek szinkron és zene is, de a pályák látványvilágát és azok változatosságát is dicsérnem kell, a helyszínek tényleg élőnek érződnek a sok-sok interakcióval, az állomáson például emberek mászkálnak, a partinál meg a sima strázsák várják epekedve, hogy a főnök elaludjon, és mehessenek piálni. Rásegítettem egy kicsit, mert így nekik is jó lett, meg nekem is :-)

Ezek azok a nüanszok, ami miatt azt tudom mondani, hogy a játék tele van 10/10-es pillanatokkal, még ha az összhatás nyilván szerényebb is. De! Bemutatkozásnak kifejezetten remek az Eriksholm, és remélem, hallunk még a River End Gamesről, mert érzésem szerint némi rutinnal felvértezve igazán kiváló munkáik születhetnek a jövőben! Ha még nem próbáltad ki az Eriksholm demóját, itt az idő!