Earth Must Die teszt

Már talán azért is megér egy misét ez a program, mert a fejlesztését elkövető csapat előző játéka a Lair of the Clockwork God volt, ami ugyan nem volt tökéletes, de játékmenetében érdekesen vegyítette a különböző műfajokat. Az egy egyedi, platformer és point-and-click kalandjáték keveréke volt, amiben két főhőst kellett irányítani: Dant (a platform részeknél) és Bent (rejtvényeknél); külsőre pedig modern, mégis retró stílusú grafikát dobtak össze, ami mellé módfelett szórakoztató párbeszédek is társultak.

De visszakanyarodva jelen teszt alanyához: A történet végtelen szürrealitását még jobban fokozza a főszereplő folyamatos gyarlósága, mert hát egy mondata sincs, ami ne az egója táplálását vagy az önzését szolgálná. A játék cselekménye azzal nyit, hogy egy űrhajó belsejében járunk, ahol VValak apja haldoklik. De nem is akárhogyan, mert egy fémgerenda átszúrta, lógnak a belsőségei és mivel tudja, hogy neki eljött a világvége, ezért hát át szeretné adni a trónját a megfelelő személynek; és ekkor toppan be a „hőn szeretett” harmadik fia, akit egyébiránt ki nem állhat annak "nemes természete" miatt, így ennélfogva az első két gyerekének szánja a főpásztori pozícióját. Nem csak a sztori veszi kezdetét, hanem ezzel együtt az alapszintű oktatómód is, hogy rászolgáljunk a Lizardtongue névre. A nagyjából 10-20 perces felvezetőben annyi lesz a dolgunk, hogy addig duruzsoljunk és dünnyögjünk az ikerpár fülébe, hogy végül egymás torkának essenek, ezzel így megkaparintva az áhított titulust.

A bevezető után pedig 300 évet ugrunk az időben, és láthatjuk, hogy VValak egy újabb problémával szembesül: ugyanis kifogynak az űrhajók, a gépek és... a szexrobotok gyártásához nélkülözhetetlen Fabriconiumból... A nyersanyag hiánya lesz a sztori gyújtópontja, és bár fordulatosnak mondható a cselekmény, túl meglepő dolgokat nemigen fogunk tapasztalni a végigjátszás során - legalábbis egy gyakorlott (kaland)játékost nem fog meglepni; habár spoilermentesen annyit tudnék hozzáfűzni, hogy nem egy tipikus befejezéssel fog zárulni a játék. A hangvétele sem túl komoly, ámde számomra annyira még így sem jött be a néhol hidegvérű, néhol pedig kretén humor; inkább csak mosolyogni tudtam némelyik jeleneten, de szó se róla, nem kétlem, hogy lesznek olyan emberek, akinek bejönnek a poénok. Na, jó..., hazudok, néha azért én is felnevettem egy-két jeleneten. Egy biztos: a dialógusok és a puzzle-részek megoldásai pont olyan nyakatekertek, akár a régi LucasArts játékokban, így hát nem feltétlenül a kézenfekvő megoldások lesznek a helyesek.

Ha ki akarunk térni a változatosságra, akkor a játékban megforduló összes karakter egyedinek mondható, kinézetben alig hasonlítanak egymásra és mindegyiknek más és más jellem jutott az írók tollából, az pedig pláne szép teljesítmény, hogy mennyi egyedi fajt alkottak meg az Earth Must Die kedvéért. Találkozhatunk megfontolt üzletemberrel, ármánykodó regeírókkal, de akad pl. olyan szereplő, akinek egy irtó gusztustalan - kihányt szalontüdőre hasonlító - külső jutott, mégis szerethető a maga módján az egyénisége miatt, tehát VALÓBAN SOKSZÍNŰ a résztvevők hordája. Ami valamelyest zavaró lehet, az az, hogy jellemzően szexista és túlzottan kéjsóvár a szereplők szájába adott szöveg, csakhogy ezek mellett mégis meglepőnek hatott, hogy a káromkodás ahhoz képest eléggé visszafogott lett; úgyszólván, akkor csúsznak ki az ordenáré megjegyezések bárki szájából, ha tehetetlen egy adott szituációban vagy úgy hozza ki a lépés.

A mechanika nem túl bonyolult (hisz egy sima point-and-click címmel van dolgunk), és a túljutáshoz jóformán csak a párbeszédeket kell használnunk, hogy egymásnak ugrasszunk, lépre csaljunk és eláruljunk, vagy ugráltassunk ide-oda egyes karaktereket; ebben pedig nagyban segítségünkre lesz a Milkipedia nevű súgó és segédlettár. Az előrehaladáshoz szükséges infókat gyakran innen kell összegyűjtenünk, ezért érdemes forgatni e segédletet, ha új bejegyzéseket kapunk. A segédlet megszerzése után SZINTE RÖGVEST megkapjuk a képünkbe a "jól megérdemelt", nyers társadalomkritikát is, ugyanis a főszereplő fajáról megtudhatjuk, hogyan is szaporodnak, amennyiben átolvassuk a fajokról szóló fejezetet. Ezzel a manőverrel már be is intve az "alulreprezentált" kisebbségeknek vagy csoportoknak. Noha a játéknak így sem sikerül olyan szinten bevinni egy gyomrost, mint Trey Parkernek és Matt Stone-nak, a South Parkkal (magát a sorozatot) és a Stick of Truth-szal..., nem, nem, nem... a Fractured but Whole (mondhat bárki bármit, de...) egyáltalán nem jó játék, ezért sem vettem összehasonlítási alapnak. Egyéb érdekesség, hogy valamilyen formában előkerül pár utalás a Galaktikus útikalauz stopposnak című mesterműből és a Rick és Mortyból is. A fejtörők kissé nyakatekertek lettek, és rendszerint csak egyetlen lehetséges megoldása lehet az összesnek, klasszikus értelemben vett tárgykombináció és leltár sincs.

A grafikát amúgy egy percig sem érheti panasz, mert egyszerűen nagyszerű a kézzel rajzolt háttereivel és szereplőivel; azonban mégsem ez a játék legerősebb pontja, hanem a szereplőket életre keltő szinkrongárda - de erre később visszatérünk. A felhasznált assetek élvezetései kitűnőek, a környezeti tárgyak pedig körvonalaikban kicsit expresszionistának, kicsit kubistának is mondhatók, de mintha Genndy Tartakovsky is nagy hatással lett volna a grafika stílusára; az arcanimációk pedig remekül kidolgozottak, minden karakter érzelmét maradéktalanul átadják. Ami viszont nem tetszett, hogy bizonyos szemszögből nézve öncélú lett az ábrázolás, mellyel nagyon ki akarták emelni, hogy egy szatírával van dolga a játékosnak.

Na, akkor rá is kanyarodhatunk a szinkrongárdára, ami lehengerlő munkát végzett. Bár férfiasan be kell hogy valljam, utána kellett néznem a karaktereket megszólaltató színészeknek, mert számomra totálisan ismeretlenek voltak; ám a briteknél a komédia krémjének számítanak mindannyian. A teljesség igénye nélkül a főbb szerepekben: Joel Fry, Martha Howe-Douglas, Alex Horne, Tamsin Greig, Matthew Holness és Sophie Duker; a további szerepekben pedig: Mike Wozniak, Don Warrington, Stevie Martin, Rosie Holt, Alasdair Beckett-King, Tom Lawrinson és Inel Tomlinson. A zenét illetően annyit tudnék megjegyezni, hogy a muzsika nem túl kimagasló, szóval... van, létezik és passzol a játékhoz, de többet nem igazán nyújt.

A rendelkezésemre bocsájtott Steames példány a 0.99-es béta verzió volt, ami olyan szempontból stabilnak mondható, hogy nem fagyott ki, ám mégis akadtak benne derekasan gamebreaking bugok. Az összesen nyolc fejezetből, kettőt kapásból újra kellett indítani, mert egyszerűen szétcsúszott a szkriptrendszer a játék alatt...; vagy netalántán pont a fejezet végén döntött úgy a játék, hogy "kösz, de kösz nem" alapon összecsinálja magát. Ráadásként, ezek közül egy különösen kirívó esetet is ki tudnék emelni, amikor is a történet egy kritikus pontján felcserélődtek a szinkronsávok a karakterek között és vele együtt az arcanimációk is, ami miatt gyötrelmesen nehéz volt nyomon követni ki kivel van, miért, hogyan és merre. A tesztelés során számtalan alkalommal káromkodtam, mint egy zöldbakancsos katona, mert már sokadszorra kellett ki- és belépnem a játékba/ból, hogy egyáltalán feldobja a dialógusválasztó a továbbjutáshoz szükséges és egyben az aktuális fejezetben lévő, utolsó válaszlehetőségét.

Egyébként, az előbb említett bugok zöme főként az ötödik és a hetedik fejezet között sokasodnak meg, az első 3-4 fejezettel nem voltak ilyesféle gondok. Az pedig csak hab a tortán - és irgalmatlan sokszor előfordult -, hogy a kiadott parancsokat nem regisztrálta a játék, vagy egyszerűen összekeverte és eldobta az interakciós pontokra történő kattintásokat. Nyilván nem kell ecsetelnem, de borzasztó kellemetlen leülni egy abszolúte kiszámíthatatlan játék elé, merthogy nem tudhatja az ember, nem kell-e feleslegesen újra kezdenie a jelenlegi fejezetet. Magam részéről, csak remélni tudom, hogy a hibák a megjelenésig javítja lesznek, mert cefetül lehúzzák az élményt. Arról pedig még csak szó sem esett, de az ilyesfajta hátráltató tényezők miatt egy 8 órás végigjátszás helyett akár 10-12 órát is elnyomhatunk.

Mindamellett megjegyezném, hogy egy általános „beállításkészletet” kapott a játékprogram, ami minden opciót lefed, viszont még így is gyérnek tartom a videóbeállítások felhozatalát, és sajnos nincs rendes keret-nélküli ablakos mód vagy exkluzív teljes képernyős mód sem; bár utóbbinak nemigen volna haszna, mert a játékot hajtó motor egy Unity 2023-as variáns. Továbbá az is nagyon fura döntés volt a fejlesztők részéről, hogy billentyűzet plusz egér kombóval kell irányítani VValakot, holott a sima egér támogatás is elég lett volna a játék állítólagos point-and-click mivolta miatt. Szóval, ennél furább megoldással rég találkoztam... ámbár ez van. Szóval, WASD-vel mozgatjuk VValakot és az egérrel kattinthatunk az interaktív pontokra, valamint a pontok összekötését is egérrel kell megoldani [míg rárakhatták volna a futást a jobb shiftre és akkor tökéletesen emulálnák a Tales of Monkey Island idegesítő irányítását - Trish]. A kontroller-támogatást pediglen a két periféria ötvözéseként kell elképzelni, a bal analógkarral irányíthatjuk a főszereplőt, az RB gombot nyomva tartva és a jobb kart mozgatva pedig az egérműveleteket vezérelhetjük. Szimultán input a habokban sincs és kizárólag XBOX játékvezérlők támogatottak, habár Steam-inputon keresztül van DualShock és DualSense támogatás, de az egérmutató mozgatása gyakorta félbeszakad és a kontroller jobb oldalán lévő (ABXY) gombokat sem érzékeli.