A címadó városkában él Cid, a démon, akit gyerekkorában elcserélt a gólya GLS, és nem a pokolbeli szüleihez szállította le, hanem erre a békés településre. A lakók kifejezetten örültek az aranyos kisgyermek jöttének, egészen addig, míg már pár évesen el nem kezdte terrorizálni őket: vízipisztolyból átalakított lángszóróval kergette a többi nyolcévest a játszótéren, levágta a tér szökőkútjánál üldögélő szerelmesek haját suttyomban, ilyesmi. Mivel Cid nem járt démonsuliba, hogy kitanulja a terrorizálás csínját-bínját, meg úgy alapvetően nem egy IQ-huszár a lelkem, a legtöbb gonosztette egyszerű csínytevéssé silányul. Pölö hamar kifogyott a benzin a pisztolyából (az emiatt bőgő démongyereket meg a helyi alkesz csöves sajnálta meg, és adott neki némi alkoholt, hogy azzal töltse meg), elfelejtette megélezni az ollóját, ésatöbbi. A lakókat persze idegesíti a srác ténykedése, de a helyi polgármester szerint tényleg csak ártatlan csínyekről van szó, így hagyja garázdálkodni. Ellenben van valaki, akit nem hagy nyugodni a dolog: ő Dan Teapot, az eléggé kisnövésű helyi önjelölt hős, aki már több mint 100 alkalommal tört be Cid démoni kastélyába, hogy megpróbálja meggátolni a gonosztevésben. Több-kevesebb sikerrel.

A legújabb terve az, hogy ráhívja a professzionális démonvadászokat, a Romero fivéreket (akik közül az egyik lány), akik meg is érkeznek talpig fegyverben. Cid azonban Dan egy újabb elbaltázott tevékenységének hála éppen nem tartózkodik otthon, ezért a fenegyerekek nem őt, hanem az nagyranőtt piranjáját fogják el és zárják be a direkt a nagyon gonosz pokoli lények tárolására alkalmazandó varázsládájukba. Démoni hősünk pedig nem hagyhatja, hogy kedvenc háziállata rabságban élje le az életét, ezért elindul kiszabadítani. Ha meg ezzel ráereszti a világra a ládában raboskodó valódi szörnyetegeket is, hát… mindig vannak járulékos veszteségek.

Tehát a játékban az első dolgunk szerencsétlen hal megmentése lesz, ami után következik a mindent ellepő démonok elűzése, ugyanis bevették magukat Cid kastélyába is, ami igazán hallatlan; végül, pedig a pokol legsötétebb bugyraiba is ellátogathatunk majd, de azt a poént nem lövöm le, hogy mégis miért.

Cid, a mindig vigyorgó démon kalandjai teljesen követik a hagyományos point and click hagyományokat. Az időnk igen nagy részét fogjunk a helyszíneken lévő halomnyi dolog megvizsgálásával tölteni, hogy mégis mi az, ami használható közülük. Szerencsére a játék humoros szövegeit a fejlesztők az „eladnánk az anyánkat egy viccért” fogadalom jegyében írták meg, és egy normális mondat nem hangzik el benne. Így, ha megvizsgálunk mondjuk egy lámpát, akkor hősünk vagy valami cinikus hülyeséget mond, vagy anekdotázni kezd, mégis milyen gonosztettre használta fel azt. Mondjuk, kell egy gyomor a fullban nyomott kreténséghez, de ha valaki szereti például a Woodruff-szintű ökörködést, az nagyon fogja imádni ezt is. Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy bekapcsolható a menüben egy „macska mód”, ami nem mást jelent, mint hogy az összes elhangzó szöveg és párbeszéd helyett egy nyávogást hallunk. A profik így viszik végig, az tuti!

Persze a könnyed pixelhunting mellett beszélgetni is fogunk, méghozzá sokat. 

Bár a dumálásnál is az elhangzó szövegek 90%-a a rekeszizmok elleni támadásként funkcionál, érdemes odafigyelni rájuk, mert néha fontos infók is felbukkannak köztük. Például egy varázsitalhoz szükségünk lesz majd egy ízeltlábú hajszálára. Áll is a kocsmától nem messze egy csinos démon-légylány, akivel némi kalamajka után elhitetjük, hogy Cid egy jóképű démon-légyfiú, mire megengedi, hogy megsimizzük a buksiját. Ha nem figyelünk, akkor könnyű elsiklani az ilyesmi felett.

 Mégse mondanám nehéznek a kalandot. Hagyományos puzzle fejtörőkkel nem nagyon találkozhatunk benne, inkább amolyan Monkey Island-szerű az egész, avagy a nálunk lévő tárgyakat a lehető legidiótább módon kell felhasználnunk. Szerencsére rá lehet érezni a kifacsart logikára, így szerintem egy-két tényleg durván elvont feladaton kívül nem nagyon lehetséges elakadni benne. Ez alól a legnagyobb kivétel, amikor a pokolba átvezető dimenziókaput akarjuk működésre bírni a sztori második felében, és ehhez át kell verekednünk magunkat a telefonos supporton. A fejlesztők tuti próbáltak már netet beköttetni a magenta szolgáltatónál, mert teljesen autentikus élmény. Aki ezt megcsinálja végigjátszás nélkül, annak büszkén körbehordozzuk a nevét a nemlétező AG-s dicsőségfalon.

Fentebb említettem a nevezetes kalóz, Guybrush Threepwood kalandjait. És nem ok nélkül. A kis indie csapat, ami elkövette a Darkestville-t, tuti, hogy bele van zúgva a Lucasarts klasszikusaiba, mert már olyan szinten merítettek néhol belőlük, hogy az már szinte plagizálás. Az pölö egy dolog, hogy az összes felhő ugyanannyira csálé, mint egy Monkey 3-ban, de az aláfestő muzsikák egy része is erősen, hm, ihletettve lettek általa. A lenti videóban halható dal konkrétan tök olyan, mintha mondjuk a kripta téma továbbgondolása lenne, de még a strandon szóló zene is kissé túltolja a karibi hangulatot. Mondjuk szerintem ez nem baj, igazán kellemes ilyen muzsikákat hallani. Az már nagyobb gond, hogy a játék legvége konkrétan leutánozza a Monkey 2 bossharcát, csak itt nem a gonosz zombi-kalózzal, hanem a démonok királyával kell fogócskáznunk. Lehet, hogy csak azért idegesített, mert már régen is utáltam ezt a befejezésmódot, de másnak meg pont bejön, így nem számítom fel hibának. Kapunk természetesen egy halom popkulturális utalást is, bár nem annyit, mint egy Randal’s Mondayben, de jókat lehet derülni rajtuk. A kedvencem az volt, hogy a szellemek rettenetesen rettegnek a sárga sütiszörnytől, hogy megeszi őket, és ilyenkor bekékülve ektoplazmát hagynak maguk után, amit felvéve 200 pontot kapunk.

A végtelen mennyiségű szövegelés és a nem túl bonyolult feladványok kettősének köszönhetően a játék nem olyan hosszú, olyan 6-7 óra alatt végig lehet szaladni rajta (ha elakadunk, akkor azért van 8 is az). Ami miatt még ennél is rövidebbnek tűnik, az az, hogy a szépen zajló történet úgy hirtelen van elvágva. Bár kapunk értelmes lezárást, azért el van hintve egy vicces cliffhanger, ami miatt várnánk az eddig még meg nem érkezett folytatásra (remélhetőleg a konzolos kiadásokból jön be annyi pénzmag, hogy nekiálljanak a fejlesztők). De ez ne riasszon el senkit, egy point and clickhez szerintem ez tökéletes hosszúság.

A játék kézzel rajzolt grafikája kifejezetten megkapóan néz ki a Switch kijelzőjén. 

Sőt, a kis méret miatt még szebb is, mintha a TV-re dokkolva nyomnánk. A stílus maga némileg a Monkey Island 3-ra, némileg a Daedalic alkotásaira emlékeztet. Kár, hogy a pixelkaland mánia eléggé visszaszorította a stílust mostanság. Az érintőképernyőn kifejezetten jó élmény tapicskolva játszani, bár egy idő múlva azon kaptam magam, hogy az analóg karral irányítom az egeret, ugyanis pont tökéletesen van eltalálva az érzékenysége, teljesen jól játszható vele (dokkolva persze csak az utóbbi metódus működik).

A zenékről már volt szó, így csak a szinkronról tennék még említést. A színészek bár nincsenek fenn imdb-n, de hallás után közepesen ismert profikról van szó, és ez hallatszik is. A hangok elég változatosak, a szép hangú Foxy Romerótól a zümmögő démon légylányon át a visítozó szellemig van itt minden.