Szóval a játékban immár másodjára merülhetünk el (vagy hozzám hasonlóan elsőre) a címadó vendéglátóipari egység működtetésében, ami tekintve, hogy nem valamiféle tycoonról van szó, kimerül nagyrészt abban, hogy a betérő vendégek szája íze szerint mindenféle italokat keverünk, közben meghallgatjuk bújukat, meg a bajukat. Mármint a vendégeknek, nem az italoknak.
Seattle lakossága ebben a sajátos urban fantasy világban a szimpla embereken kívül az elfektől kezdve a szatírokon át a bansheekig mindenféle humanoid lényekből áll, akik a kissé szokatlan kinézetük ellenére meglepően hétköznapi életet élnek, és számunkra is mindennaposnak mondható problémákkal küzdenek. Bár az is igaz, hogy a leghétköznapibb törzsvendégnek talán Jorji, a középkorú egyenruhás rendőr mondható, aki egyszerre képtelen megértetni magát a lázadó tinilányával, meg kideríteni valahogy, milyen láthatatlan vandálok lyukasztják ki sorban a környéken parkoló autók kerekeit. Az iddogálásra és lelkük kiöntésére betérő többiek közé tartozik például még Lucas, a jútúb-celeb influenszer szatír; Aqua, az indie játékfejlesztő szirén; Hyde, a többévtizedes modellkarrierjében kiégett vámpír; Rachel, a híres énekessé vált cicalány, de itt van még az operaénekesi karrierről álmodó Riona, a banshee is, aki utóbbi az egyik legkedvelhetőbb új szereplő szerintem a mindig depressziós tekintete ellenére.
A játékmenet, mint minden visual novelben, szinte nem is létezik; egyszerűen csak bejön valaki a kis csinos kávézónkba, leül a pulthoz, és elkezd beszélni, beszélni, meg beszélni, amire az általunk alakított barista is reagál valamit, de a kalandjátékokkal szemben semmi beleszólásunk nincs, hogy mégis mit. Egy idő után pedig benyögik, hogy úgy leöblítenék valamivel már a kiszáradt torkukat. Ha szerencsénk van, közlik, hogy egy lattét szeretnének mondjuk citrommal és mézzel (fene az ízlésükbe, de legalább benne van a játékbéli mobilról elérhető receptkönyvben), de sokszor csak annyi hagyja el a szájukat, hogy valami kék tea az álmuk, lehetőleg minél édesebben, és ránk bízzák, hogy mit készítünk. Ez pedig valójában azt jelenti, hogy NEM is bíznak ránk semmit, hanem szépen ki kell találnunk, mi is a szívük vágya. Ugyanis a történet további folyását egyes egyedül az határozza meg, hogy megfelelő-e vagy sem, amit a kedves vendég orra alá dugunk a csészében.
Ha pedig többször is rontunk, akkor akár képesek megorrolni is ránk, és soha többé nem térnek be újra, ami azt jelenti, hogy konkrét történetszálak alakulnak máshogy, vagy foszlanak el akár a semmibe. Ez pedig egy sztoriorientált alkotásnál kifejezetten szomorú dolog. Főleg, hogy a fejlesztők nagyon huncutan kitalálták, hogy van olyan, amikor direkt el kell rontanunk az italt (mármint nem azt adni, amit kértek, hanem egy konkrét másikat), mert akkor kanyarodik megfelelő irányba a mese fonala, amivel végül még plusz vendégekre is szert tehetünk (ilyen például a rendőr úr és a kocsirongálók esete). Erre pedig szerintem guide olvasgatása nélkül soha az életbe magunktól rá nem lehet jönni, így aztán azt vesszük észre, hogy 7 óra elteltével már a stáblistát bámuljuk, miközben a haladást jelző csík a feléig sem jutott el :(. Szerencsére, aki most akarja belevetni magát a kalandba, az már több online segédletet is találhat róla, így, ha valaki nem biztos benne, melyik ital a legjobb az adott esetben, érdemes rágugliznia.
Ahogyan arra is, hogy kinek milyen tárgyat adjunk. Ugyanis a kedves vendégek imádják itt felejteni a különféle cuccaikat, amiket a barista, (akit én szerényen csak Trish Ikének neveztem el) szorgosan gyűjtöget egy fiókban, és rajtunk múlik, hogy a csésze mellé adunk-e a delikvensnek valamelyik tárgyból is. A legtöbb esetben persze magától adódik, hogy például a folyton dohányzó Jorjinak kell a kezébe nyomni a megtalált öngyújtót. Előfordul azonban olyan is, hogy Lucas, az influenszer szeretne segíteni az énekelgetős banshee lánynak eljutni a világot jelentő deszkákhoz vezető meghallgatásra, ezért ad nekünk egy e-mailcímet tartalmazó névjegykártyát meg a helyi Instagram-klónján lévő felhasználójának az elérhetőségét is, és rajtunk múlik, hogy melyiket osztjuk meg a lánnyal, aki csak akkor veszi a bátorságot, hogy ráírjon a srácra, ha a megfelelő tárgy mellett döntünk (bár, ha rossz italt adunk neki és lelép, akkor szintén nem fog írni…). Így szintén érdemes néha kiguglizni, mikor mi a megfelelő megoldás.
A játékmenet ezenkívül már csak az említett mobilon lévő közösségi médiaappban felbukkanó posztok és üzenetek olvasgatásából áll; elmerülhetünk ugye a receptapplikációban, és olvashatunk híreket, meg váltogathatjuk a zenéket. Ennyi az egész. Egyszerű, de nagyszerű. Ahogyan a történet is. Be kell vallanom, az elején el nem tudtam képzelni, miként tud megfogni egy olyan „játék”, amiben semmi más dolgunk nincs, mint nyomkodni a szövegbox bezáró gombját, meg kikeverni időnként egy-egy, három összetevőből álló italt. Ellenben a szereplők és a történet is kifejezetten zseniálisan lettek megírva, legyen szó a régi ismerősök újabb kalamajkájáról (Lua meg a pasija hiába győzött le minden akadályt, hogy együtt lehessenek, egy párkapcsolat ugye nem mindig rózsaszín csillámpónik kergetéséből meg szivárványon való sétálásból áll), ahogyan az új vendégek is oda tudják szegezni a képernyőre a figyelmünket. Szerintem szórakoztató és néha megható történetet láthatunk, ami sosem laposodik el.
Mivel nem egy papírra nyomtatott sztorit olvasunk, így természetesen van grafikája is a dolognak, bár csak inkább amolyan jelzésértékű. Stílusos pixelart látványt kapunk, de az egyetlen helyszín (a kávézó beltere ugye), meg az a jó kéttucatnyi szereplő megalkotása miatt azért tuti nem kopott el a művészek digitális rajztáblája (főleg, ha összevetjük az év elején a szintén ugyanennek a csapatnak a kiadásában megjelent A Space for the Unbounddel, ami ugyanilyen stílusban ábrázolva temérdek helyszínt és karaktert vonultatott fel). A célnak megfelelő, aranyos grafikácska, de két perccel azután már nem fogunk emlékezni rá, hogy végigvittük a játékot. Az audiószekció kimerül a tipikusan ilyen kávézókban szóló szuperextrán chilles idegnyugtató gumizenékben (nagyon szégyellem, de az egyik este konkrétan orrbavágtam magam a tablettel, mert bealudtam a muzsikán…), szinkron meg sajnos nincsen, ami valahol azért érhető. Simán rúg egy regény szintjére a szövegmennyiség, amin át kell közben rágnunk magunkat, ezt pedig felmondatni minden szereplőhöz külön rendelt színésszel a fejlesztési költség többszörösébe is kerülhetett volna a csapatnak. Az irányítás is fapados, a bal egérgombon kívül semmi másra nem lesz szükségünk, így kiválóan rá lehet streamelni a játékot egy mobilra, vagy tabletre, és egy fotelben/ágyban elheverve élvezni a sztorit. Játszható emellett még controllerrel is, de az szerintem tök feleslegesen túl van bonyolítva, így kivételesen maradtam az egérnél.