Amerzone: The Explorer’s Legacy teszt

Innen szép viszont nyerni – mondhatnánk, ugyanis a modern technológia és a kalandjátékok evolúciója szép lehetőséget biztosít arra, hogy a maga idejében jónak számító és népszerű, ma már kissé kopottas Myst-klónból olyan feldolgozás készüljön, ami a jelenkor játékosai számára is érdekes és izgalmas lehet, emellett pedig a régi rajongókat is be tudja szippantani. A tavaly közzétett első demó alapján már azt éreztem, ez sikerülni fog, és ha van olyan Sokal játék, amire ráférne az újragondolás, az bizony az Amerzone, így a Microids elkötelezettsége a projekt után mindenképp dicséretes. Kár, hogy az a hír járja, bezárják a fejlesztőstúdiót, mert… De ne szaladjunk előre!

Kibővített világ és alaposabb történet

Úgy gondolom, hogy Sokal első játékának háttértörténetére kár a betűket fecsérelni, hisz mind írásban, mind podcast formájában alaposan átrágtuk már a művész úr teljes életművét.

A történet velejét mégis felidézném, hisz kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy lássuk, miképp nyúlt hozzá a párizsi fejlesztőcsapat. A játék egy újságíró kalandjait dolgozza fel, aki Alexandre Valembois egykori felfedezővel és professzorral kíván interjút készíteni egy ma már elfeledett, a diktatúra által nyomorba döntött ország, Amerzone kapcsán. A találkozás sajnos az idős úr halálával végződik, aki előtte még könyörögve kéri névtelen főhősünket, hogy hozza helyre a hibát, amit egy expedíció során bő hat évtizeddel korábban elkövetett: ellopta a nagy fehér madarak tojását, amik a helyi legendák különös élőlényei, és bizonyos szempontból a reményt jelképezik. Mindenről gondoskodott, miután ráeszmélt, hogy a tojás még él, ám már eljárt felette az idő, hogy útra keljen. Mi pedig kérésének megfelelően, a vágytól és kíváncsiságtól fűtve, természetesen fejest ugrunk az ismeretlenbe a professzor saját találmányán, a hydrafloaton, ami egy olyan jármű, ami egyaránt tud vízen és levegőben közlekedni, emellett rengeteg extra funkcióval is bír.

Nem egy túlbonyolított alapszituáció, és ezen a remake sem változtat. Ellenben sokat hozzátesz, hisz az eredeti mű esetén sok minden nagyon homályosnak érződött, például számomra egyáltalán nem volt tiszta, miért vannak ott azok a floppylemezek a különböző helyszíneken, amikkel a hydrafloat rendszerét tudtuk frissíteni. Most ez teljesen közérthető: Valembois felvette a kapcsolatot régi ismerőseivel, és küldött nekik tartaléklemezeket, ha a sajátjaival valami probléma lenne, mire odaérne. De nem csak az áramvonalasítás a csapat érdeme, rengeteg további levéllel találkozunk, amikkel nem csak a kirakós hiányzó darabjai kerülnek a helyükre, hanem jobban megismerjük a fontosabb szereplőket és a világot is. Extraként pedig nyomokat szedhetünk össze bizonyos témákban, ami vonatkozhat egy személyre vagy például a helyi törzsekre, avagy a világépítést alaposan kibővítették. Megjelenik továbbá a Voralberg név és Vaghen is egy-egy helyen, úgyhogy a Syberia-sorozatra történő utalásokat is kipipálhatjuk (hisz egy világban játszódnak Sokal játékai).

Még több fejtörő

Szerencsére nagyon ráérzett arra is a csapat, mely részei a leginkább vállalhatatlanok mai szemmel az eredeti játéknak, így például a céltalan bolyongásokat a tök egyforma őserdei képernyők között ki is vették. Az Amerzone nehézségi íve amúgy nem volt valami fényes, hisz talán pont az első fejezet egyik feladványa volt a legrohadékabb (a tojás megtalálására gondolok), ami után a többi felvonás igazából már nem adott annyi kihívást – leszámítva a már említett bolyongást, bár az meg inkább idegőrlő volt –, ráadásul a hosszuk is jelentősen lerövidült. Ezt a problémát is jórészt képesek voltak elhárítani.

A fejlesztő ugyanis nem átallott egy csomó feladvánnyal kibővíteni a történetet, amik között vannak apróságok és elég komplex fejtörők is; egy-kettővel sikerült is alaposan megszívatniuk. Aranyos ötlet például, hogy a hydrafloat valami rendszerhiba miatt nem tud automatikusan üzemmódot váltani, így nekünk kell mindig egy rajz alapján manuálisan bekalibrálnunk a változtatásokat. De ott van az a rész is, amikor egy bikaszerű állatról próbáljuk leszedni a ráakadt csáklyát. Régen csak találnunk kellett az erdőben egy kábítólövedékes puskát, hogy megoldjuk a problémát, most ez messze nem ilyen egyszerű.

A toldásoknak köszönhetően a játékidő terjedelemre látványosan megnőtt, bár mivel az eredeti mű kifejezetten rövidke, ezért ne gondoljuk, hogy a The World Before hosszát akár csak meg is közelítené (épp emiatt gondolom úgy, hogy az inflációt figyelembe véve sem ildomos ugyanannyit kérni érte, a 30 € sokkal észszerűbb ár lett volna). Bővítések ide, változtatások oda, azért a régi motorosok se essenek kétségbe, ha jó a memóriájuk (vagy csak nem olyan rég játszottunk az eredeti játékkal), akkor bizonyos tárgyak, levelek helye is ismerős lesz egyes fejtörők mellett. Mert hát természetesen nem nyúltak hozzá mindenhez, az elején leginkább még csak apróbb eltéréseket lehet érzékelni.

Felturbózott grafika és modern funkciók

Már a demó ismertetőjében volt szerencsém beszélni róla, mennyire csodásan fest a játék, és ezt a teljes mű esetén is fenntartom. Mind Puebla, mint a bennszülöttek faluja, mind a dzsungel remekül néz ki, a grafikai tuning ellenére pedig ismerősen fog hatni, hisz alapvetően nem piszkáltak bele a helyszínek stílusába, ám ha a játékmenetbeli frissítések megkövetelték, alaposan kibővítették a környezetet, ami leginkább a negyedik fejezettől érzékelhető. Szinte teljesen hű csak az első, második meg az utolsó felvonás maradt az eredetihez, de mint mondottam, ez egyáltalán nem gond.

Az eredetiből ismerős belső nézet megmaradt, és az, hogy nem hozták be a szabad mozgást, lehetővé tette, hogy több filmszerű snittet, beállást kapjunk itt-ott, s bár kicsit szokni kellett, összességében hoz némi retró érzést a játszásba. Néha ugyan nem egészen értettem, egy-egy megállási pontot miért oda tettek, ahova, de ez legyen a legnagyobb problémám. Ha két fix pont közötti mozgási animációt át akarunk ugrani, természetesen van rá lehetőségünk, de a környezet tényleg van annyira csodás, hogy nem igazán érdemes élni ezzel. Emellett bekerült a játékba a gyorsutazás funkció, ami akkor érhető elválik elérhetővé, ha megtaláljuk a helyszín térképét. Mivel egyes fejezetek elég kiterjedtek, ez nagyszerű ötlet volt a készítők részéről, így egy csomó felesleges kóválygástól megszabadulhatunk.

Természetesen nem csak ebben lett modern a játék, a legutóbbi Syberia nyomdokain megkaptuk a saját naplót és a komplett súgórendszert is. Mivel a játék elején rögtön választhatunk, hogy kalandor vagy felfedező módban kívánunk nekivágni Amerzone-nak, nekem az utóbbi alapból ki volt kapcsolva, és ha rám hallgattok, elsőre mindenképp kalandorok lesztek, mert így lesz annyira tartalmas a játék, amennyire az ember elvárná. Apró segítségként így is lehet használni a gombot, ami kiemeli az interakciós pontokat; ennél többre pedig szerintem nem is lehet igazán szükség. Az irányítás amúgy szintén a fejlesztő előző játékából táplálkozik, bár végre elhagyták a szöveges parancsszavak kiírását, így pusztán ikonok jelölik, hogy egy tárgyat felvenni, megvizsgálni vagy mozgatni tudunk például. Pofonegyszerűen működik egérrel és kontrollerrel egyaránt.

Szintén üdvözítő, hogy a játék teljesítése után lehetőség nyílik a fejezetek újrajátszására, hogy összegyűjthessük a kimaradt információmorzsákat egy-egy téma kapcsán. Én speciel nagyon alaposnak éreztem magamat, mégis nagyjából a harmadát elszalajtottam ezeknek a dolgoknak. Ez persze már csak a fanatikusoknak és a trófeavadászoknak érdekes igazán, engem speciel nem zavar, hogy nem tudtam meg mindent erről a kitalált országról és lakóiról, hisz így is sokkal több információ jutott a birtokomban, mint eredetileg. Amúgy ezeknek a plusz anyagoknak van olyan hozadéka is, hogy segíthetnek egy-egy feladványnál, például rögtön a világítótorony diavetítőjébe találhatunk képeket, amik hasznosak lehetnek.

Ütősebb hanganyag

Az eredeti játék videóinál találkozhattunk némi szinkronizált monológgal, de valamennyinél azt éreztem, hogy mindenki iszonyat darálva tolmácsolja a mondandóját – talán a lemezkapacitás korlátai miatt. Most ellenben egytől egyik természetes tempóban beszélnek a színészek, pont ahogy megköveteli az adott szituáció. A régi hangok helyett természetesen újakat hallhatunk, de a felolvasott szöveg minimális mennyisége miatt ennek igazából nincs jelentősége, a friss casting teljesen jól sikerült.

A zenei sávot is megreformálták, ehhez pedig a Syberiákból ismerős Inon Zurt és annak fiát, Orit kérték fel. Továbbra sincs túltolva (a játékideje alig haladja meg a 20 percet), de azért többször hallhatunk klasszikus muzsikát felcsendülni, mint az eredetiben, ahol szinte kizárólag a dzsungel környezetének hangjai domináltak. A női vokállal ellátott fő téma, ami a menüben hallható, különösen hangulatos és andalító lett.

Ami sajnos nem változott

És akkor jöjjön egy kis feketeleves a végére… Bár teszem hozzá gyorsan, nehéz helyzet állt elő, hisz bizonyos fokig muszáj volt törekedniük arra, hogy hűek maradjanak az eredeti mű szellemiségéhez, így emiatt egy-két fejlesztésre szoruló dologhoz inkább nem nyúltak. Ennek köszönhető, hogy az általunk irányított karakter ugyanúgy anonim, néma figura, bár a naplóját olvasva legalább a gondolataiba betekintést nyerhetünk. Bár a történet hátterének kibővítése nagyszerű, ez sajnos nem egyenlő a cselekmény mélyítésével: a szereplők megmaradtak papírvékony figuráknak, az ember nagy sajnálatára. Az is nagy kár, hogy interakció sem lett több köztük és köztünk; igaz, a korábban videóként lejátszott átvezetők immár a játék motorjával készültek és sokkal profibban alkották és rendezték meg őket, ám alapvetően továbbra is elenyésző részét képezik ezek a jelenetek a cselekménynek.

Érdemes lett volna további olyan filmbetétekkel bővíteni a játékot, amely Valembois leveleinek olvasása közben elevenednek meg előttünk a világítótoronyban, amik egyrészt rengeteget dobnak a felütésen, nem mellesleg a híres napló elkészítésébe is betekintést nyerhetünk. Ami amúgy szintén nem változott külsőre és nagy felbontás ide vagy oda, a betűtípusnak köszönhetően továbbra is nagyjából olvashatatlan, miket jegyzett fel a professzor, csak szerencsére ezúttal minden szövegre rá tudunk bökni, hogy lássuk rendesen kiírva, mi van odakörmölve. Amiről a játékot ismerők tudják, hogy fontos, hisz egyes fejtörőkhöz nem árt tanulmányozni a doksit. Ez legalább egyszerűbb lett, hála annak, hogy nem csak oldalanként, hanem egybe tartozó blokkonként is tudunk benne lapozni.

A felsoroltak ellenére azonban ez egy remek remake, hisz látszik, mennyi mindent adott hozzá így is a csapat. Csak az emberben ott motoszkál a kisördög, hogy akár még ennél is jobban bele lehetett volna piszkálni, mert így azért elmarad a Syberia: The World Before adta élménytől, bármennyire is hangulatos és magával ragadó amúgy. Nagyon fogom sajnálni, ha tényleg ez lesz a fejlesztő búcsújátéka, mert egy ötödik Syberiának nagyon örült volna szerintem mindenki.