Kate Walker, az eredetileg New Yorkból indult ügyvédbojtár, miután sikeresen megtalálta a mamutokat az élete alkonyán lévő Hansszal (figyelem, ez egy 13 éves spoiler!), nagy hófúvásba keveredett hazafelé menet, és az embertelen hidegtől be is csicsikált szépen. Életét az éppen arra járó youkol törzs sámánja volt csak képes megmenteni jó egyhónapos kitartó sámánkodással. A fiatal amerikai lány végül a Valsembor városa mellett található klinikára került a legkevésbé sem barátságos Olga Efimova doktornő felügyelete alá. Kate itt találkozik a törzs szellemi vezetőjével, Kurttel, aki elvesztette az egyik lábát a hatóságokkal történő csetepaté során, és most kénytelen lenyugtatózva megvárni, míg a helyi ezermester készít neki automatizált protézist a helyére. Hamar kiderül, hogy Olga doktornő nem szeretné, hogy a törzs tovább folytassa a vándorló életmódját, ezért mindent megtesz, hogy Kurtöt minél tovább benntarthassa a klinikáján. Hasonló sorsot szán Miss Walkernek is, akit megpróbál szellemileg beszámíthatatlannak besorolni, ugyanis a hölgyeményre fáj a foga egy helyi katonai vezetőnek és a tengeren túlról érkező magabiztos magánnyomozónak is, így nem lenne kívánatos a doktornő számára, ha Kate elcsatangolna.
Bár úgy is el fog csatangolni, méghozzá a mi irányításunkban. 13 év marhára nagy idő. Teljesen megértem azokat a Syberia rajongókat, akik mindent eldobva rohantak beszerezni kedvencük igen hosszú idő múltán érkező folytatását (hogy aztán elszörnyedjenek annak minőségén, de erről majd később). Bevallom, egy darabig én is nagyon élveztem, hogy újból a kezeim közé kaparinthatom Kate Walker sorsának az irányítását. Viszonylag kellemes érzés volt a tipikus Ben Sokal-os világban kalandozni, tök egyszerű fejtörőket megoldani és továbbgörgetni az alapvetően kissé egysíkúra sikeredett sztorit. Kár, hogy mindez röpke 10 évet késett. Játékmenet szempontból a Syberia 3 szörnyen konzervatív. Ma, a Telltale-játékok, vagy a Daedalic időnként kísérletező point and clickjei mellett kapunk egy olyan kalandot, amiben semmi újító szándék nincsen. Az egész játék során körbe-körbe rohangálunk az aktuálisan elérhető pár helyszínen (amik egy idő után már értelmetlenül nagyra és üresre híznak), tárgyakra vadászunk, beszélünk pár mondatot az erre a célra kijelölt NPC-kkel, és elakadunk. A sorozatra jellemző módon rettentően sokszor fogunk elakadni. Nem mintha alapvetően nehéz lenne a játék. A fejtörők egy kis hányada megpróbálja a klasszikus időszakot megidézni, és már-már idegesítően logikátlan a megoldásuk (a kedvencem volt a hajómodelles feladat; aki azt bármilyen segítség nélkül megcsinálja, az ügyes matekból és jó a megfigyelőképessége), a nagyobb hányaduk meg szinte fejtörőnek se nevezhető. Szimplán abból állnak, hogy mindenféle kallantyút, fogantyút, meg tekerentyűt kell meghatározott sorrendben birizgálnunk. Az elakadás inkább abból a tényből adódik, hogy sokszor olyan érzés szerencsétlen játékkal játszani, mintha a fogunkat húznák.
Ezzel pedig elértünk a technikai gondokhoz. Elsősorban meg kell említeni, hogy mind a tavaszi, mind a mostani, javított kiadás rengeteg major és minor programhibával is rendelkezik. Talán a nagyobbak közé tartozik az optimalizáltság teljes hiánya. Könnyű lenne ráfogni a leeső FPS-t a Unity engine-re, de az, hogy egy 6 Gb-os 1060-as videokártyán a kihasználtság szintje folyamatosan 20% és 60% százalék között ugráljon, az már a programozók hozzá nem értésének köszönhető (még jó, hogy nem egy 80 órás RPG-ről van szó, hosszútávon ugyanis tuti kinyírná szegény kártyát a hőingadozás). Talán elnézném ezt, ha a grafika mondjuk egy Witcher 3 szintjén mozogna, de nem mozog. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy alig néz ki jobban, mint a Still Life 2008-ban megjelent, szintén 3D-s grafikával operáló folytatása, amit sokan a rusnya kinézete miatt mellőztek, pedig majdnem olyan jó élményt nyújt, mint az elődje. Szomorú, hogy egy Syberia-nál nem csak elavult, hanem erősen ronda látványvilágról vagyok kénytelen írni (főleg a maga idejében elképesztően gyönyörű hátterekkel rendelkező második rész után).
Bár a patchek tényleg kigyomlálták az olyan problémákat, mint a kamera megkergülése, vagy Obo kapitány furán álló szakálla, sajnos maradt néhány, eléggé idegesítő gond így is. Például többször előfordult, hogy Kate megakadt egy láthatatlan falban, vagy nem akart le/felmenni egy lépcsőn, de a legmókásabb, amikor simán arrébb tolta a gyanútlanul álldogáló embereket (azt már meg se akartam említeni, hogy nagyon ügyes volt, aki lerakta az ellentétes kameranézetet a lépcsőfordulókban, a Final Fantasy 8 óta nem fordultam ennyiszer vissza akaratlanul). Vicces hiba, hogy ha gamepadot használunk (ami egyébként meglepően jól illik a játékhoz, kissé szerepjátékos hangulata lesz tőle), akkor néha elfelejti a program ezt a tényt, és egyes logikai feladványoknál csak az egérre hajlandó reagálni (ez főleg akkor dühítő, ha mondjuk Tv-re kirakva kalandozunk és mászhatunk át a fél szobán a rágcsálót meglökni).
Ha ilyenkor szerencsénk van, akkor eljutunk az automatikus mentésig (amit egyénként eredetileg nem nagyon kedveltem, de pár óra után azért meg lehet szokni) és a programot újraindítva szépen folytathatjuk a mókát. Ha nincsen szerencsénk, akkor jön ám az igazi szívás. Ugyanis nincs mit tenni azonkívül, hogy újrakezdve az egészet, abban reménykedünk, hogy megint eljutva a hírhedt részhez nem fog kifagyni a játék. Nálam Baranourba érve adta meg magát a rendszer; Kate és barátai szomorúan bámulják a radioaktív partokat, mi meg nyomhatunk bármit, nem történik semmi. A menü helyett csak a pause képernyő jön be (ami szintén megérne egy misét, mert alapvetően nem működik: kiírja a „pause” szót, de halál nyugodtan megy tovább a jelenet, amit megállítani szeretnénk vele). A jelenség miatt majdnem megtanultam gyorsan pár francia jelzőt, hogy megfelelően tudjam elküldeni egy mailben a Microids tesztelésért felelős munkatársait melegebb éghajlatra. Azt hiszem, elférne még pár patch.
Hogy ne csak mindig kritizáljak, a zenei szekció valami teljesen zseniálisra sikeredett. Inon Zur, aki már a Syberia 2 fülbemászó dallamait is szerezte, most is kitett magáért. Nagyon szépen újragondolta a fő témát és több, az előző részekből ismert háttérzenét is egészen hangulatosan újraírt. Öröm volt hallgatni. Önmagában is tökéletesen megállja a helyét az OST. Nem úgy, mint a szinkron (hahh, már megint csak a kritizálás jön :( ), ami nem csak mai szinten nincsen, de jóval elmarad a 15 évvel ezelőtti színvonaltól is. Amellett fogcsikorgatva is, de talán elmennénk, hogy sok szereplőhöz nem illik a kiválasztott hang (arról nem is szólva, hogy majdnem mindegyik szinkron-színészen hallatszik, hogy egyszer felolvasta a szövegét a papírról és már ment is haza, olyan sótlan az előadásmódjuk), de hogy a beszéd és a hozzárendelt szájmozgás az esetek zömében köszönőviszonyban sincs, az 2017-ben nagyon ciki ( szintén az lenne az elmúlt 40-50 évben bármikor máskor is; most képzeljétek el, hogy ha a Frédi és Béniben egy max. 15 éves srác szólaltatná meg Frédit csukott szemmel, háttal állva a képernyőnek).
An Automaton with a Plan DLC
Oscarnak az eredeti játék után játszódó kalandja amolyan rövid, alig 40-60 perces epilógusnak tekinthető, és közvetlenül a záróesemények után veszi fel a fonalat, ezért mindenképpen az alapsztori végigjátszása után érdemes nekivágni. Kate Walkernek nyoma vész a Vörös Hold ceremónia után, és Oscarnak jut a feladat, hogy egy youki segítségével felkutassa a lányt, akit a kissé kövérkés magánnyomozó rabolt el a youkol táborból, hogy megpróbálja hazazsuppolni Amerikába egy utolsó utáni lehetőségként. A rövid fejezet nem túl izgalmas és nem túl nehéz, habár annál viccesebb. Oscar ugyanis amolyan visszaemlékezésként meséli el Miss Walkernek, hogyan is mentette meg a nyomozó karmaiból, Kate pedig szereti velős megjegyzésekkel kísérni az elhangzottakat. Érdekes, hogy az optimalizációs gondokon kívül nincsen probléma a DLC-vel. Nincsenek fagyások, Oscar nem akad meg a levegőben (ellenben ő is mindenkit eltol az útjából), és a többi programhiba se bukkan fel benne. Egészen kellemes zárása a Syberia 3-nak.