Shadow of Destiny teszt

Eike Kusch, német származású fiatalember élte az egyetemisták gondtalan életét, és eddigi 22 évében az volt az egyik legnagyobb problémája, hogy nőiesen hosszú szőke loboncait melyik oldalra vetve hordja. Egészen egy borús hangulatú délutánig, amelyen egy kiadós ebéd után elindult a német kisvároska Múzeumába, ahol az iskolai gyakorlatát végezte. Fütyörészve sétált a hangulatos utcácskákon, mikor is hirtelen éles fájdalmat érzett a lapockájában. Eike, aki élete során a légynek sem ártott, egy jó 20 centis késsel a hátában végezte. Game over. Mehetünk Heavy Rain-ezni. Vagy mégsem?

A Sors tartogat még egy lehetőséget a srác számára: míg a halál másoknak a vég, Eike-nek a kezdet. A fájdalmas haláltusa után egy rémálomszerű helyen tér magához, ahol egy fura, se nem nő, se nem férfi lény, a Homunculus fogadja, aki egy fausti ajánlatot tesz neki. Visszatérhet az élők sorába, ahol a Digipad nevezetű időutazó kézi szerkentyű segítségével megakadályozhatja, hogy gyilkosság áldozatává váljon. Cserébe csupán apróbb szívességeket kell véghezvinnie. Amikor Eike kiköti, hogy a lelkét oda nem adja ilyen ördögi lénynek, az mosolyra húzza a száját: ne nevettess, még hogy ebben felvilágosult korban a lelked adnád el? Sokkal nagyobb árat fogsz fizetni a végzeted megváltoztatásáért.

A 2001-ben Playstation 2-re, pár évvel később pedig az első számú X-boxra és Pc-re is megjelent Shadow of Memories/Destinies a kor igényeit kielégítő gyönyörű grafikájának (akkoriban azért nagy szó volt a történet alapján átalakuló városkép; például az nem mindegy hogy a fő téren egy többszáz éves fa, egy szobor, vagy sziklakert áll-e), zseniális történetének és szereplőinek (a mai napig ritka az ilyen eltalált és a legapróbb részletekig hibátlanul kidolgozott sztori) és a kalandor döntéseit figyelő játékmenetnek (nagyon kell arra vigyáznunk, hogy óvatos time travellerek legyünk; tilos paradoxont létrehozni, mivel akkor halottak vagyunk. végérvényesen.) köszönhetően bekerült a kalandjátékok azon körébe, amelyek a randa, de finom elvébe tartoznak: olyan csodálatos élményben van része a kalandornak, hogy nagy ívben tesz az elavult technikai prezentációra.

Shadow of Memories - Voice Acting Comparison: Homunculus

Ezért is örömteli, hogy a Konami elkészítette 9 év után a hordozható verziót, de sajnos csak az egyik szemünk nevet, a másik az sír. Ami kifejezetten vérciki ennyi év után, az az, hogy a grafika egy az egyben olyan maradt, mint  Ps2-n. Ezzel csak az a baj, hogy a SoD első generációs játékként volt jelen a Sony 128 bites konzolján, így a látvány magán viseli azokat a gyermekbetegségeket, amelyek abból adódtak, hogy a programozó bácsik nem ismerték még a hardvert tökéletesen: sok helyszín elképesztően randa, szinte már pixeles textúrákkal van felruházva. Ezt ellensúlyozza a sok 100 ezer háromszögből összerakott karakterek kinézete, akiknek még az érzelmeit is leolvashatjuk az arcukról, olyannyira részletgazdagon vannak kidolgozva és animálva. Azt már meg sem említeném, hogy teljesen valószerűen grimaszolnak, pislognak, és a szájmozgásuk is tökéletesen passzol a mondanivalójukhoz.

Még egy kis apró nüansz van, ami a játék kinézetét felhúzza: a megvilágításhű dinamikus árnyékok. Előfordult, hogy csak azért rohangáltam körbe-körbe szőke hercegünkkel egy szobában, hogy megcsodáljam, milyen szépen is táncol az árnyéka a falon. Ami szintén meggátolja, hogy -5 pontot adjunk a 9 éves kinézetre, az az, hogy kalandjaink során egy teljesen élő, lélegző német kisvárosban járunk. Az utolsó centiméterig minden ki van dolgozva, valószerűen elhelyezett épületek között bolyonghatunk, és még olyan apróságokat is észrevehetünk, hogy a kávézóban egy halom süti és édesség közül vásárolhatnak a betérők, az étteremben még az étlap is a helyén van; a karakterek pedig tökéletesen kontaktusban vannak a különféle tárgyakkal, ténylegesen megfogják, nézegetik azokat, nem csak úgy csinálnak. Tehát a grafikai prezentáció egyrészt csodálatos, másrészt maradt a majd’ 1 évtizeddel ezelőtti szinten.

Szerencsére a történetet is változatlanul hagyták, ami ennél a kalandnál pozitívum, mivel elképesztően összetett, kidolgozott izgis sztoriról van szó. Nehéz lett volna újabb fejezeteket hozzáfűzni ehhez a kerek egészhez. Magát a játékmenetet úgy kell elképzelni, mint az Idétlen Időkig című Bill Murray filmet, vagy a Day Break sorozatot. Eike barátunkkal a halála után bármennyiszer visszatérhetünk az adott időszakaszba, és megpróbálhatjuk megváltoztatni az eseményeket. Ha már többedjére ugrunk neki a kalandnak, akkor már tudjuk, hogy mit is kell csinálni. Ilyenkor a legmókásabb, hogy akár direkte az ellenkezőjét is tehetjük, mint eredetileg, és mégis megy tovább a történet, maximum máshogy.

Például az egyik fejezetben tűz üt ki a helyi étteremben, és egy kisfiú bőg, hogy bennég a nagyapja, vajh’ ki tudna segíteni rajta? Persze Eike rohan be bátran a lángok közé, ahol szépen ki is leheli a lelkét. Visszatérve a jeles eseményhez választhatunk, hogy visszautazunk az időben a tűz kitörésének megakadályozására, vagy maradunk a jelenben, és más megoldás után nézünk. Mindkét esetben eloltjuk az égő épületet, de teljesen más módon jutunk el a kifejlethez, más tárgyakat szedünk össze és másokkal találkozunk útközben. Mókázhatunk úgy is, hogy szimplán nem oldjuk meg a feladatot, ilyenkor általában Homunculus  barátunk jól letorkol, hogy minek is vesztegeti az idejét egy szellemileg rokkantra, de akár még szivathatjuk is az egyes karaktereket, mivel szőke hősünk George Stobbard-féle módon képes porig alázó szarkasztikus megjegyzéseket tenni a sokadjára lejátszódó eseményekre.

Hiába izgulhatnánk végig minden idők egyik leglogikusabban átgondolt időutazásos történetét, ha az nem lenne telitömve igazi unikumnak számító szereplőkel. De teli van :). Itt van rögtön hősünk, aki egy kissé mélabús, meghasonlott személyiség, olyan, mintha egy álomban élne, és nem egy valódi életet (majd a későbbiekben kiderül, hogy miért is van így), de itt van például személyes kedvencem, Homunculus is, akiről egész játék végéig nem derül ki, hogy jóhiszemű, ugyanakkor teljesen irritáló alak-e, vagy velejéig gonosz. Fog rettentően csúnya dolgokat csinálni, azonban sokszor meg is ment minket. De a többi karakter is önálló személyiség, a legapróbb hangulatváltozásig ki vannak dolgozva, ritkán találkozunk videójátékban ilyen jól kitalált szereplőkkel.

Az egyedüli változás az eredetihez képest, hogy a teljes szinkront újravették, ami kifejezetten jó döntés volt. Főleg főhősünknél érezhettük azt, hogy nem érdekli semmi, és még a legdrámaibb helyzetben is képes úgy megnyilatkozni, mintha papírról olvasná a mondanivalóját. Most már ilyen nincs. Az új színészek tökéletesen beleélik magukat a helyzetbe, igazi profik (Eike új hangja ismerős lehet a Persona 4-ből – 2026-ban pedig a Spider-Man játékokból, mint maga Pítör Parkőr). A fehérbőrű, vörösen világító szemű "barátunk" orgánuma eddig is sikeresen az idegeinkre ment (az őt megszemélyesítő színész legismertebb mondata mondjuk az It’s a me, Mario), de most már tökéletesen eléri, hogy legszívesebben egy szívlapáttal simogatnánk arcélen egy jobban sikerült gonoszkodása után…

A hangulatot az is feldobja, hogy a kaland során hiába ívelünk át évszázadokon, a városka mindig jó ismerősként köszön vissza, érdekes látni, hogy mondjuk hogyan nézett ki ugyanaz a templom 500 éve,  100 éve és napjainkban. Az meg kifejezetten ötletes, hogy a különféle korok teljesen más színvilággal rendelkeznek: a középkorban minden és mindenki szépiás, az 1900-as évek elején fekete-fehér, a ’80-as évek meg már közelítenek a színeshez. Jelképes, hogy bárhol is járunk az idővonalon, hősünk mindig színesben jelenik meg, ezzel is szimbolizálva a kívülállóságát és oda nem tartozását.