A Postmodern Adventures egy viszonylag fiatal stúdió, melynek egyelőre csak egyetlen állandó tagja van José María Meléndez személyében. Eddig 4 játéka jelent meg, és mindegyiket ő írta, programozta és rajzolta hozzájuk a pixelartos háttereket. Mindeddig ingyenes játékokat készített, de a legújabb játékával – a Nightmare Framesszel – most először a kommersz játékok piacára is belépett.
A történetünk Hollywood egyik jócskán teletömött lakásában indul, ahol a főszereplőnk, Alan Goldberg épp az új forgatókönyvének a befejezésével szenved. Az előző sikeres horror története miatt, amolyan félistenként tekintenek rá a hollywodi slasher horrorrajongók, és ahogy ők is, úgy a producerek is a sikerfilmjének a folytatását várják tőle. Alan persze legszívesebben valami teljesen mást írna, és szinte már szó szerint meggyűlöli a horror műfaját. De persze Hollywoodban nem az írók mondják meg, hogy miről is írjanak, ezért szegény Alannek nem sok választása maradt. Egyik nap azonban arról értesül, hogy az egyik ismerőse öngyilkosságot követett el, és lényegében itt kezdődik el a Nightmare Frames valódi története.
A játék első fejezete tehát az amerikai filmipar fellegvárának és a benne élő emberek megismerésével telik. Ez annyira jól sikerült, hogy hosszú-hosszú perceket lehet eltölteni a különböző háttérrészletek elemzésével, vagy a leírások olvasgatásával. Ahogy maga José is mesélte nekünk, ez a fejezet olyan, mint egy vidámpark a hardcore horrorrajongóknak, akik a Fangoria magazin olvasgatásán nőttek fel. És ezzel csak egyetérteni lehet. A játék bár nagyon lassan indul be, de az a helyzet, hogy egyetlen feleslegesnek tűnő leírással sem találkoztam benne. Mindennek értelme volt, és úgy éreztem, hogy okkal lett a játékba helyezve. Például rengeteg visszacsatolás van a játékban a 80-as évekbeli filmekre és zenékre, és persze annak ellenére, hogy egy fiktív történetről van szó, az akkori sztárok nevei, vagy filmjeik címe, relatíve sokszor felbukkannak.
A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a Nightmare Frames rengeteg szöveget tartalmaz, és nem is titkolja, hogy leginkább csak egy történetet szeretne elmesélni nekünk.
Egyesek számára ennek az lehet a hátránya, hogy a játék mentes mindenfajta logikai rejtvénytől, tehát kirakós, vagy szimbólumos fejtörőkre ne nagyon számítsatok. De hogy valami kihívás is legyen benne, a klasszikus point-and-clickekből ismert tárgyhasználatos, illetve tárgykombinálós fejtörők már nem maradhattak ki. Ezek nagy része relatíve könnyen kifundálható, és legtöbbször talán csak a pixel-vadászattal lesz problémája a játékosoknak. Másrészről viszont olyan is megesett, hogy egy-egy helyen nem igazán tudtam rájönni, hogy mi is a teendőm. Szerencsére ilyenekből nagyon kevés volt.
A második fejezettől kezdődően aztán végre beindulnak az események, és egyre jobban várjuk a történet csúcspontját, ami olyan módon jött el, amilyenre őszintén nem számítottam. A szép és relatíve erőszaktól mentes első fejezete után, szinte gyomorszájon vág a vér, a gore jelenetek sokasága, a szadizmus, a sátánizmus és az emberi gonoszság egybesűrítése. Mindezt pixelartos grafikában elég nehézkes ábrázolni, és bár a hátterek és a helyszínek szerintem kiválóan sikerültek, némelyik animáció hiánya, illetve minőségibb ábrázolása sajnos alaposan kiugrasztott az élményből. Ugyanez érvényes a horrorokra jellemző jumpscare hangok hiánya is, mert néhány jelenetet ezekkel akár még hatásosabbá is lehetett volna tenni.
A cselekménnyel csupán egyetlen bajom volt, és ez talán már szőrszálhasogatásnak tűnhet, főleg, ha belegondolunk, hogy a B-kategóriás horrorfilmeknek állít emléket a történet. Arról van szó, hogy volt egy-két számomra logikátlan dolog a történetben, amit valahogy nehezen tudok csak lenyelni. Ezek leginkább a második fejezetre jellemzőek, amikor az egyik elátkozott városkában nyomozgatunk. Itt a fő gonosszal kapcsolatban volt egy-két számomra érthetetlen megoldás, de hé, egy slasher horrorban talán nem is illik logikát keresni.
Két dolog van, amikbe viszont nem tudok belekötni. Az egyik a karakterek, amelyek az írás szempontjából valódi mélységgel rendelkeznek, és talán úgy is fogalmazhatnék, hogy ha kellene, maguk is képesek lennének elvinni az egészet a hátukon. A második pedig a játék zenéje, amelyet Stefano Rossinak és Rubén Giméneznek köszönhetünk. Nagyszerű aláfestést nyújtanak, legyen szó bármiről, kezdve a hollywoodi helyszínek alatt, illetve a gyomorforgató horrorjelenetek alatt megszólaló dallamokról. Ami a szinkront illeti, az sajnos nincs a játékban, és véleményem szerint a Nighmare Frames tipikusan az a point-and-click, amely mindenképpen megérdemelne egy színvonalas hangalámondást.