A 2017-es harmadik rész szó szerint soha nem látott mélységekbe lökte a szériát. Azt túlzás lenni állítani, hogy tragikus alkotás született akkor, ám sajnos jónak sem lehetett nevezni, jómagam is leginkább csak a történetre gondolok vissza jó szívvel, meg pár emlékezetesebb fejtörőre. De a játék sem vizuálisan, sem kezelésileg nem alkotott maradandót, ráadásul induláskor elég bogaras is volt. Szerencsére ezek a legdurvább élmények elkerültek, nem siettem ugyanis a kipróbálásával - egyrészt nem igazán volt szimpatikus a prezentáció, másrészt a párommal közösen szerettem volna végigjátszani, neki pedig szüksége volt magyarításra.
Az általános csalódottság után talán senki nem várta különösebben az újabb kalandot, ám a 2020-ban közzétett prológus olyan hangulatos bevezetővel indított, hogy az ember hirtelen bizakodni kezdett… aztán Kate Walker új külsejével kvázi sokkoltak, de nem csak engem, akkoriban ugyanis rengeteg negatív véleményt lehetett olvasni erről a változtatásról. Be sem fejeztem végül a prológust, ugyanis ugyanúgy rosszul optimalizáltnak érződött, mint a 3 évvel korábbi 3. rész, meg amúgy sem szeretem, ha még bizonytalan ideig nem férek hozzá a komplett történethez. Jól döntöttem, mert aztán nem is kapkodták el a megjelenést; vagy másfél évvel később érkezett csak meg a teljes játék, amit korábban beárnyékolt az alkotó Benoît Sokal sajnálatos halálhíre. Bár voltak fenntartásaim, az iránti érzett tiszteletből eredően úgy éreztem, legyen ez a játék bármilyen, végig fogom játszani.
Kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hogy érezhetően jobban futott a játék, mint másfél évvel korábban, tehát látszott hogy ilyen szempontból sem tétlenkedett a csapat. A második rész óta alaptagnak számító Inon Zur dallamai pedig seperc alatt olyan hangulatot teremtettek a menüben, amiben kellemesen elegyedett a nosztalgia az újdonság varázsával. A történetben is ez a kettősség köszön vissza, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a cselekmény két idősíkban, a játékos számára egymással párhuzamosan fut. Egyrészt a jelenben (2004) Kate Walker szökésének leszünk tanúi a milícia fogságából, mely során birtokába jut egy festmény, ami egy hozzá kísértetiesen hasonlító fiatal lányt ábrázol, és tulajdonképpen amolyan katalizátorként beindítja a fő cselekményt, ami dióhéjban annyi, hogy főhősnőnk az európai Vágenben (egy fiktív ország fővárosa Svájc és Ausztria mellett) próbál a titokzatos lány nyomára bukkanni. Másrészt ennek a titokzatos Dana Roze-nak az életútját fogjuk végigkövetni a bevezetőben látható, ’37-es zenetéri zongorakoncerttel kezdve, ami túlzás nélkül egy brutálisan erős nyitány.
Ha mindenképp bele kellene kötnöm valamibe, akkor maga a Syberia névhasználat az, hisz a történetnek már abszolúte semmi köze Hans Voralberg utazásához a rejtélyes Szybériába, még ha a különc feltaláló automatái jelen is vannak Vágenben. Ha ezen az apróságon túllendülünk, akkor viszont kapunk egy csodálatos romantikus és drámai cselekményt, ami egyszer-kétszer biztos el fog minket bizonytalanítani annak kifutását illetően. A készítők ráadásul nem voltak restek hosszabb filmszerű betéteket is alkalmazni, ami kifejezetten jól áll a történet prezentálásának, sokkal inkább mozis élményt nyújtva a kedves játékosnak. Apró szépséghiba, hogy ezekre a jelenetekre néha rátelepszik az „alacsony költségvetés” szaga, de ha túllendülünk azon, hogy a karakterek kidolgozottsága inkább 2017-et idézi (igen, kb. szerintem a harmadik résznek kellett volna így kinéznie), felfedezhetjük, hogy nagyon jó beállításokkal játszik a rendező és a szereplők érzelmei, érzései is nagyon jól jelenítődnek meg (vannak kifejezetten kreatívan, ha jól emlékszem, némileg interaktívan megoldott átvezetők is, amik belső nézetben játszódnak; azokat én nagyon imádtam - Trish). Ha ezek nem a játék motorjával, hanem külön renderelve készülnek, az valami elképesztő lett volna! Inkább a környezet kidolgozása az, ami mai szemmel is nagyon szép, a helyszínekből pedig elég sok és sokféle került a játékba. Kedvenceim, ahol különböző vadregényes tájakon mászkálunk, tehát az Ázsiában található fennsík - ahol csodás érzés a folyó áramlását bámulni - és a menedékházhoz vezető út, ahol a hegycsúcsokkal tarkított tájban is gyönyörködhetünk.
Az irányítás gyakorlatilag a harmadik részhez hasonló, bár ezúttal alapból választhatunk egér és kontroller között, vagyis 3D-s környezetben fogunk tekeregni, és mindig csak a történet szempontjából fontos helyszínen. Ezek mérete változó, de egyik sem órási annyira, hogy beleőrüljünk a sok rohangálászásba, ellentétben az első résszel, ami talán a legidegesítőbb aspektusa ennyi év távlatából. A szereplők irányítása amúgy pofonegyszerű, mind egérrel, mind játékvezérlővel. Utóbbi legfeljebb annyiban körülményesebb, hogy egyes dolgokat jobban szemügyre véve egy-egy közeli képernyőn kvázi egérkurzort irányítunk a karral, ami nyilván nem megy annyira gördülékenyen, mintha egeret használnánk, de jobban talán meg sem lehetett volna oldani. Amikor mászkálunk, kis pöttyök jelzik, ha olyan dolgokhoz, személyekhez közelítünk, amikkel/akikkel interakcióba tudunk lépni, és ilyenkor vagy rákattintunk az egérrel vagy megnyomjuk a megfelelő gombot. Ennyi. Egyes tárgyak működtetéséhez azonban csempésztek be a játékba némi interakciót: ilyenkor lehet, hogy nyomva kell tartanunk az adott gombot, vagy épp a megfelelő irányba kell mozgatnunk az egeret/kart. Apró, de hangulatos dolgok ezek, amik jobban átadják a „mi magunk csináljuk” érzetet, mint a harmadik rész borzasztó ládákban turkálós részei.
Ami további nagy előrelépés az előző felvonáshoz képest, az nem más, mint az angol szinkron, ami ezúttal teljesen tűrhető lett, mindössze egy-két helyen lóg ki az a bizonyos, én például a kislány Leninek biztos castingoltam volna egy gyerekhangot, mert finoman szólva is idősebbnek hat a koránál. Ez amúgy igaz a francia változatra is, de a koncepció amúgy nem teljesen világos számomra, mert Kate gyerekkori megfelelője viszont kapott külön hangot. Jó, Sharon Mann 55 felett már lehet necces kislány lett volna, és amúgy is érződik néha Kate-en, hogy hangja többet öregedett, mint ő, de legalább képvisel egyfajta állandóságot a sorozatban, ha már mondjuk Oscar ismét új hangot kapott, és Olivia tolmácsa sem tért vissza. Nem úgy a francia változatban, amit amúgy érdemes kipróbálnia minden rajongónak, kicsit másfajta, de hasonlóan remek élményt kínál. Bizonyos tekintetben mégiscsak Françoise Cadol az igazi Kate Walker, hisz először saját hazájában jelent a játék.
Talán sokaknak fel sem tűnik, de a két főszereplő cselekedeteit egy-egy kifejezetten részletes napló kíséri, ami nem csak kiegészíti a történetüket, hanem Kate esetében gyakorlatilag egy „kutatják a kutatót” szituáció teljesedik ki, nála ugyanis Nic Cantin magánnyomozó Kate utáni hajszáját követhetjük nyomon, ami többek közt azt is megmagyarázza, hogy jut el Olivia levele Kate-hez. Érdemes ezekbe belemerülni, mert alaposan kibővítik a játék világát. De ez igaz az itt-ott fellelhető tárgyakra is, rengeteg extra információt rejtenek ezek is, amik bár a végigjátszás szempontjából nem relevánsak, segítenek belemerülni ebbe az alternatív valóságba. Ugyanígy a párbeszédek esetén, amiknek hála több mindent tudhatunk meg a körülöttünk zajló dolgokról, kezdve a város történelmén át a helyi legendákig.
Amit fontosnak tartok kiemelni, hogy saját kíváncsiságunknak megfelelően, egy-egy cselekedetünk, döntésünk következtében a párbeszédek is változnak, amik bár a játék amúgy lineáris menetét nem befolyásolják, mégis saját színt adnak a különböző végigjátszásokhoz. Ha például nem foglalkozunk a körülöttünk zajló dolgok megismerésével, simán rácsodálkozhatunk egy-egy felfedezésre, míg más megközelítéssel azt a bizonyos dolgot már rég felderítettük, és az adott eszmecsere is másképp zajlik. Hasonlóképp, ha valakivel normálisak vagyunk, vagy épp kevésbé kedvesek, másképp fogja kommentálni bizonyos döntéseinket. Szintúgy apróság, de ha jobban bele szeretnénk mászni Kate lelki világába, érdemes a felkínálkozó alkalmakkor az önmegfigyelés lehetőségével élni, hisz ilyenkor kicsit magunkba révedve filózunk a történteken, döntéseinken, ezek pedig csak mélyítik Kate és a játékos kapcsolatát.
Amik viszont kicsit csalódást okoztak, azok a fejtörők. Bár nem tartom túl nehéz játékoknak a régi részeket sem, azért el-el lehetett akadni, itt viszont minden eddiginél könnyebb lett a dolgunk (már akinek; a nyamvadt dobozos képkirakós feladattól lett szerintem néhány ősz hajszálam - Trish). Viszonylag kevés tárggyal operálunk ezúttal is, és inkább a beszélgetések viszik tovább a történetet, a konkrét fejtörők javarészt az automaták szerkezeteihez köthetők, és kis ügyeskedéssel és alapos vizsgálódással egyik sem jelenthet problémát, legfeljebb akkor kerülhetünk szorult helyzetbe, ha valamit nem veszünk észre. Ez esetben pedig ott a súgórendszer, ami sokszor fokozatosan visz rá a megoldásra, ám jobbára a végén már kvázi azt is megmondja, mit kell csinálni. Nem negatívum számomra a léte, de azt gondolom, minden valamire való kalandor kapcsolja inkább ki ezt a funkciót, hogy teljes az élmény. Épp elég nagy segítség enélkül is, hogy a játék kiírja, mi az aktuális feladatunk, tehát nem kell azon görcsölnünk, hogy most mi a francot is kéne csinálni… Amúgy ez is kikapcsolható, ha valaki tovább szeretné nehezíteni a játékmenetet; a naplóban mindenesetre azért lehet puskázni. A sirámaimmal ellentétben viszont mindenképp pozitívum, hogy az utunkba kerülő feladatok javarészt szépen belesimulnak a cselekménybe.
Amiről egy kicsit részletesebben is pötyögnék, hisz ez az a része a játéknak, ami bizonyos szempontból megkoronázza azt. Ahogy említettem, párhuzamosan fogunk egy nyomozást vezetni és egy életutat követni. Természetesen Dana története lesz a gazdagabb, hisz a zeneakadémia előtti előadása csak az első fontos lépcső a történetben. Hamarosan nyári munkába áll, hogy segítsen finanszírozni szüleinek a taníttatását, ahol többek közt nem csak a szerelemre talál, hanem a fasiszta antiszemitizmust is jobban megérzi az addigiaknál, és mindkettő komoly befolyással lesz hol boldog, hol tragikus pillanatokkal teli életére. Bár a játék a második világháború előtt veszi fel a fonalat, ebben az alternatív valóságában nem zsidók és nácik szerepelnek, viszont ugyanazok a szerepek jutnak a résztvevőknek.
Utóbbi sokali megfelelője az úgynevezett Barna Árnyék, akik Kate életében is felbukkannak, pontosabban a kincseik, ugyanis épp napi robotját végzi a milícia bányájában elefántagyarak után kutatva, amikor egy véletlen beomlásnak köszönhetően egy olyan vasútra bukkan cellatársával, Katyusával, ami az említett szervezet által összelopkodott értékeket tartalmazza. Itt találnak rá arra a festményre, ami Danát ábrázolja, és bár a szökési kísérlet Katyusa halálával végződik, Kate megígéri a lánynak, hogy történjék bármi, megkeresi a fiatal lányt. Sikeres megmenekülését követően majdnem egy év telik el, az irányítást pedig már Vágenben vesszük magunkhoz - immár a régi, megszokott külsejű Kate-et -, ahol próbálunk az egyetlen elérhető nyomba - az üzlet- és városnév a festménytokban - kapaszkodva az ismeretlen lányt felkutatni, hogy aztán egyre többet és többet tudjunk meg róla. Bár Kate-tel ezúttal nem járjuk be a fél világot, rengeteg különböző helyszínen fogunk felbukkanni a városon belül, és bizony Oscarnak is sikerül egy elsőre furcsa, de amúgy imádnivaló és nagyon jó testet találnia - az automata szívét ugyanis sikerült megkaparintania Kate-nek, miután elfogták -, akit ráadásul irányítani is fogunk egyes szakaszokon. De nem csak őt, két egyéb fontos szereplő bőrébe is bújhatunk rövidebb ideig, hogy a történet kerek legyen.
Az ezen keresztül átélt érzelmi hullámvasút, a cselekmény dinamikája és grandiózussága, valamint a nagybetűs hangulat teszi igazán szuper játékká a The World Before-t, ami sok tekintetben hasonlít a legelső részre: egyrészt ismét valakinek a nyomára próbálunk bukkanni, másrészt a belső vívódás is hangsúlyosabb töltetet kap, csak ezúttal a megfelelési kényszer és a valódi én felfedezése helyett a továbblépés és az ígéret megtartása van a központban. Ennek és sok egyéb dolog okán azt kell mondjam, a széria második legjobb darabja ez a rész. Ami lehet, egyesek számára szentségtörésnek minősül, ám amikor Sokal mester halála miatt újrajátszottam az első két részt, a második kaland felépítése, íve azért elég döcögős lett itt-ott, főleg a jukolok falujánál. Ami sokat nem von le az érdeméből, csak egy pöttyet gyengébben sikerült mind az első, mind a negyedik résznél, ahol viszont minden nagyon egyben van, egyedül az újdonság varázsának átütő ereje hibádzik, de ez nem is csoda, hisz már jól ismerjük ezt a világot.