Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Véletlennek nevezett fantáziavilág. Ebben a furcsa világban volt egy híres királyság, és ez a királyság boldogan virágzott, köszönhetően a hatalomnak, amelyet a varázskockák adtak a lakóinak. Ha valaki bizonytalan volt, csak dobnia kellett egy kockát, és hagyni, hogy a véletlen (vagy a sors) döntsön helyette. A kockáknak köszönhetően, az élet szabadon és boldogan folyt, de hamarosan mindez megváltozott. A királyság legbátrabb és legigényesebb lakói elkezdték egymást kihívni, versenyeket szervezni és egyre bolondosabb fogadásokat kötni a kockával. A kihívások napról napra egyre veszélyesebbek lettek és a helyzet szinte már kezelhetetlenné vált, ezért egy új királynő, aki hatalomra került, úgy döntött, hogy mindennek erőszakkal véget vet. Törvényen kívül helyezte a kockát, és háborút indított azok ellen, akik vele vagy a titokzatos „legfelsőbb kocka” hatalmával szembeszálltak. Így kezdődött a „kockaháború”, amely rendkívül gyorsan a királynő javára dőlt el. A királynő kockája kivételével minden kocka elpusztult, a kockamestereket megölték vagy száműzték, és Véletlen világát 6 egymástól elszigetelt területre osztották. A királynő parancsára a királyság egyetlen lakója sem költözhetett egyik területről a másikra, kivéve, életük egy bizonyos időszakában. Ugyanis a 12. életév betöltésekor minden lakos dobhatott a legfelsőbb kockával, amely megmutatta, hogy melyikhez tartozik a 6 terület közül.
Egy ilyen időszakban kapcsolódunk bele az eseményekbe, mégpedig átvéve az irányítást a főszereplő kislány, Even felett, akitől a fent említett okok miatt elszakítják a testvérét Oddot. Odd egy hatost dob a kockával, aminek köszönhetően a királyság lehető legjobb helyére kerül, egyenesen a királynő mellé Sixtópiába. Even azonban nem tud beletörődni a veszteségbe, ezért egy különös szellem segítségével elindul, hogy felkutassa, és hazahozza a testvérét. Kalandja egyáltalán nem lesz rövid, ugyanis mind a hat város furcsaságain keresztül kell verekednie magát, ráadásul úgy, hogy ezek mindegyikére saját szabályok és szokások vonatkoznak.
A Tim Burton munkásságának aranykorára hajazó grafikai stílus, az érdekesebbnél érdekesebb karakterek, a sziporkázó szinkron és zene egyből beszippantanak a sötét hangulatú játékba. A probléma akkor kezdődik, amikor észrevesszük, hogy ugyanazok a mellékkarakterek szerepelnek minden városban, és mindössze annyiban lehet őket megkülönböztetni, hogy a fejlesztők különböző színű ruhát, illetve szinkront rendeltek hozzájuk. A Lost in Randomban egyébként bárkivel szóba elegyedhetünk, és amíg a játék elején tök érdekes dolgokról dumálhattunk velük, addig kb. a második helyszíntől kezdve már csak kényszerből álltam velük szóba. Ennek valószínűleg a rengeteg, számomra teljesen érdektelenné vált beszédtéma, plusz ugye a folyton ismétlődő karakterek az okai.
Szerencsére a sok beszéd mellett néha – a játék vége felé aztán egyre többször – harcolnunk is kell, és bár ez a része sem lett tökéletes, valamennyire azért megmenti a játékot a teljes egyszínűségtől. A harcrendszer lényege a kártyákkal és a dobókockával, azaz Dicey-val való trükközés. Dicey egyébként hűséges társunk és egy érző lélek kockalakban, aki majdcsak egyetlen varázskocaként az univerzumban Even mellé szegődik, hogy együtt kutassák fel a lány testvérét.
Na szóval… a harcrendszer. Utazásunk során különböző mágikus kártyákat fogunk gyűjteni, amiket vagy a mellékküldetések során szerzünk meg, vagy egy Mannie Dex nevezetű, szekrénybe bújt egyéntől, aki titokzatos módon minden helyszínen megjelenik, annak ellenére, hogy az egyes városok mindegyike el van zárva egymástól. Az összegyűjtött kártyák közül aztán egy 15 lapból álló paklit választunk, amelyből a harcok során véletlenszerűen húzunk aszerint, hogy mennyi energiaponttal rendelkezünk. Az energiapontokat pedig Even csúzlijával tudjuk lelőni az ellenfelekről. Amikor megfelelő mennyiségű ponttal rendelkezünk, dobunk egyet a kockánkkal – Dicey-val – és a kapott szám alapján kiválasztunk egy kártyát (vagy akár többet is, ha nagyobb számot dobtunk), aminek segítségével megpróbáljuk elpusztítani az ellenfeleket. És nyilván sokszor megesik olyan is, hogy a véletlenszerűen húzott kártyával szinte semmit sem tudunk kezdeni, és ilyenkor újra dobnunk kell, de persze csak azután, hogy újra elegendő energiapontot gyűjtöttünk össze.
A kártyák különböző kategóriákba tartoznak: vannak a „csaló”, a „fegyveres”, „sebző”, „védekező” és „hazárd” kártyák, amelyek különböző előnyökhöz képesek juttatni bennünket. A paklit egyébként érdemes aszerint összeállítani, hogy épp milyen stílusú harcban fogunk részt venni. Legtöbbször a leginkább arénaharcokra hasonlító stílusban lesz részünk, de akad majd olyan is, hogy egy játéktáblaszerű helyszínen kell végigmasíroznunk egy valódi bábuval, amely aszerint mozog, amennyit mi dobtunk Dicey-val.
Bár izgalmasnak hangzik, és a játék elején valóban az is, de kb. a játék felétől ez is átmegy full unalomba. Egyáltalán nem lett kielégítő a harc, és egyedül talán csak a nehezebb ellenfelek jelentenek némi kihívást, és emelik meg néhány fokkal a játékélményt. Az sem sokat javít a helyzeten, hogy én személy szerint már a negyedik városban összegyűjtöttem szinte az összes kártyát, és nem igazán értettem, hogy minek vegyem meg újra ugyanazokat a kártyákat az árustól. Úgy érzem, hogy ez a része játékmenetnek egyáltalán nincs jól kiegyensúlyozva, de mintha ugyanez az érzés köszönne vissza a már említett párbeszédekkel kapcsolatban is. Túl sok van belőlük, és nem igazán adnak hozzá semmit a játékélményhez.
Ami viszont szinte tökéletes lett az a Blake Robinson (Terraria, The Stanley Parable) által komponált zene, és a szinte már-már filmminőségű szinkron. Viszont – úgy néz ki, ez már csak egy ilyen játék – az előbbi is mintha idővel egy kicsit önismétlődőre válna a játékban. Nagyon sokat hozzátesz még a hangulathoz a narrátor jelenléte, akinek köszönhetően még jobban megismerhetjük Véletlen világát és leginkább ugye a főszereplő Event és az ő érzéseit.
Maga a játék viszont meglepően hosszú… meg unalmas. Viszont az is igaz, hogy amikor kényszerítettem magamat, hogy nekikezdjek egy új városrésznek, mindig akadt benne valami, ami miatt aztán mégiscsak végigjátszottam. Ez volt, hogy egy újdonsült, érdekes karakter volt, vagy egy meglepően jól sikerült humoros szituáció. Mert egyébként maga a világ tényleg egy unikumnak mondható a játékiparban, és a grafikai megvalósítás is nagyon jól segíti mindezt felépíteni. Viszont ismét pont az sikerült kevésbé jól, aminek talán a legjobban kellett volna, maga a játékmenet. És ezt úgy írom le ide, hogy én személy szerint általában a narratívát részesítem előnyben a játékmechanikánál.