Quincy-t, a húszas évei elején járó fiatalembert azt a megtiszteltetés éri, hogy részt vehet egy csicsás partin és termékbemutatón, ahol az évszázad legfontosabb technológiai vívmányát fogják elvileg megismertetni a nagyközönséggel. Odaérve a régimódi kúriához csodálkozva konstatálja, hogy a többi vendég még nem érkezett meg, a két házigazdának, a találmányt elkészítő két tudósnak meg még dolga van, ezért kettesben marad egy vörös ruhás nővel, Lynrivel, akiről a srác még azt se tudja, hogy a házigazdák közé tartozik, vagy őt is a bemutatóra hívták-e el. Ezzel szemben a lány úgy viselkedik, mintha régóta ismerné, hogy aztán a beszélgetésük egy pontján szó nélkül faképnél hagyja.
A srác a gondolataiba merülve elkezdi bekóborolni a kúriát, de nem jut messzire; az egyik folyosón rátalál ugyanis a házigazdáik vérbefagyott holttestére. Akiket meg is tapogat, hogy élnek-e. Ez után sokkos állapotban bemegy a mosdóba, hogy lemossa a kezéről a vért, amikor is a világ elsötétedik körülötte egy pillanatra. Visszatérve a hallba pedig a két tudós ott vigyorog, mint akik nem éppen az előbb feküdtek volna a márványpadlón kilehelve a lelküket. Quincy az egészből nem ért semmit, pláne, hogy a többi vendéggel együtt felbukkanó Lynri úgy tesz, mintha soha az életben nem beszélt volna még vele. A srác erre megint kóborolni indul, és megint a házigazdáik hulláiba botlik, ezúttal a dolgozószobában. A vendégek kihívják a rendőröket, aztán persze kitalálják, hogy Quincy tartózkodott utoljára a két elhunyt társaságában, méghozzá teljesen egyedül, így bizonyára csakis ő lehet a helyi hasfelmetsző. A felhergelt tömeg elől a fiú a mosdóba menekül, és ha már úgyis a csap elé állt, kinyitja azt, hogy kezet mosson.
A világ megint elsötétül, és újra minden visszaáll arra az időpontra, amikor a két tudós még vidáman élt, és éppen csak megérkeztek a vendégek. Quincy elégszer látta ahhoz az Idétlen Időket, hogy tudja, bekerült egy időhurokba, de legalább lehetősége lesz kideríteni, ki végez mindig a házigazdákkal, és mi lehet az évszázad találmánya, aminek a bemutatására eredetileg a házba lett mindenki invitálva.
Vagy nem derül ki. Mármint nem úgy, ahogy gondolnánk. Lynri ugyanis a sokadik körnél közli a sráccal, hogy ebből elég volt, és belöki egy ajtón, ami egy hatalmas sötétségbe vezet. A semmit sem értő fiú követi a fényt az alagút végén, de nem a túlvilágon, hanem a lány egyik korai emlékében találja magát, amikor is óvodásként egy levendula mezőn szeretett rohangálni, egészen addig, amíg egy ritka betegség miatt össze nem esik az egyik ilyen alkalommal.
És most elvágom a történet fonalát. A fentiek körülbelül a játék első óráját teszik ki a négyből, és arra teljesen jók, hogy bemutassam, hogy a kifejezetten szokatlan kezdés ellenére a sorozattól megszokott módon megint valakinek az életét élhetjük át, annak minden szép és szomorú pillanatával. Ami teljesen szokatlan, az az, hogy ezt kivételesen nem az erre a célra feltalált futurisztikus masinát birtokló Sigmund corp. két kissé ütődött technikusát, Neil Watts-ot és Eva Rosalene-t irányítva tesszük, hanem Quincy-t, aki azt se érti, mi történik, és mi a szerepe ebben az egészben (ez utóbbi, azért elég hamar, az első néhány emlék-epizód után kezd szépen körvonalazódni). Annyit azért elárulhatok, hogy talán a legelső rész óta ez a legkülönösebb, a legnagyobb érzelmi hullámvasutazást okozó rész, aminek nemcsak az a célja, hogy beleélve magunkat a pár pixelből álló szereplők bújába-bajába megríkasson minket, hanem hogy elgondolkodjunk a saját életünkön, a döntéseinken, amiket hoztunk. Hogy végiggondoljuk, mit csinálhattunk volna másképpen, és az jó lett volna-e nekünk.
A játékmenet sokat egyszerűsödött az elmúlt évtizedben. Bár már a legelső To the Moon is a hagyományos point and click kalandok és japán visual novellek határán billegett, ott legalább minimálisan törni kellett az agyunkat a továbbjutás kulcsát jelentő energiagömbök megtalálásán, meg persze a helyszínek kijáratát záró energiamező feltörésén is. Mára mindkét elem teljesen eltűnt. Bár gömböket most is kapunk, és most is fel kell őket használnunk, de elég szimplán megnézni egy-egy kulcsjelenetet, és már a zsebünkbe is vándorolnak. Puzzle meg egyáltalán nincs; ha összeszedtük az összes gömböt, egyszerűen hozzá kell vágnunk az energiamezőhöz, és mehetünk is tovább. Sokat gondolkodtam, hogy jó-e vagy sem ez az egyszerűsítés. Elsőre simán rávágnám, hogy ejnye-bejnye, így durván csorbult a játékmenet, elvégre alig van dolgunk a történet végignézése meg a zsebkendős zacskók cserélgetése közben. Azonban szerintem ez csak jót tett az élménynek. Erősen ki tudott rázni ugyanis a hangulatból, amikor ötödjére kellett minden egyes sarokba benézni, mert hiányzott egyszem szerencsétlen gömb. Mindig is nyögvenyelősnek éreztem miatta a játékmenetet. Hát, ez most nincs. Persze, így már nehéz kalandjátéknak nevezni az Impostor Factory-t (hmm, most írtam le először a címét, ez tudat alatt tuti azért van, mert egész idő alatt nem derül ki, miért így hívják ezt a részt :)), most már tényleg szinte száz százalékosan elmondhatjuk, hogy egy visual novelről van szó a személyében. Ami nem baj. A Freebird Games felismerte, hogy a történetmesélés az, amiben igazán mesterek, a rajongóik is ezt várják el tőlük, akkor meg mégis minek bolondítanák meg a dolgokat olyasmivel, mint játékmenenet.
Grafikailag a megszokott felülnézetes, a 16 bites éra RPG-ire hajazó kinézetet kapjuk, bár mára a jó öreg RPG Maker-es engine teljesen a múlté, így szerintem kifejezetten kellemes a látvány, amit kapunk; igazán aprólékosen összerakott pixelgrafikát láthatunk, ami annyira kiforrott már, hogy még az érzelmeiket is tökéletesen le lehet olvasni a szereplők pármilliméteres arcáról. Amúgy most meglepően sokszor használnak a fejlesztők kézzel rajzolt, a történéseket oldalról ábrázoló képernyőket is, amik egészen szépen feldobják az élményt.
Szinkron szokás szerint most sincs, a temérdek dumát csupán olvashatjuk, nem hallgathatjuk (a credits meg is jegyzi humorosan, hogy minden szereplőnek a történetíró, Kan Gao a megszemélyesítője). A muzsika ellenben megint kifejezetten fülkényeztetőre sikeredett, a szerzemények megint zongorára és hegedűre épülnek leginkább; igen hangulatosak, sok új és visszatérő dallam is szerepel közöttük. Bár most olyan mindent letaglózó szerzemény nincs köztük, mint amilyen a „For River”, vagy a „Faye's theme” volt, bármikor szívesen visszahallgattam őket a fejlesztők youtube-csatornáján.