A Frostwood Interactive új játékában a Forgotten Fieldszben egy fiatal férfi történetét követhetjük végig, akinek le kell zárnia élete eddigi legfontosabb szakaszát, hogy utat nyithasson az új élményeknek. De mindeközben egy nagyszabású feladattal is meg kell küzdenie, ami viszont már a jelen problémáját jelenti.
A játék főszereplője Sid, egy írói blokkal küszködő és a húszas évei végén járó férfi, aki épp ötleteket próbál szerezni második fantasy regényéhez. Az első könyvéből származó bevételeit már sikeresen felélte, ezért nem marad más választása, mint előállni egy jó vázlattal, amellyel esetleg pályázati támogatást nyerhet, és amiből a villanyszámlát is fizetni tudja majd.
Persze ahogy az lenni szokott, az életben mindig akkor futnak össze a dolgok, amikor nem kellene. Sidet az édesanyja hazarendeli egy búcsúvacsorára, ugyanis a nő úgy döntött, hogy eladja a családi házukat és elköltözik. A vacsorára meghívta Sid összes jóbarátját, ezért bár bosszankodva, de Sid úgy dönt, hogy a családi és baráti béke megóvása miatt inkább hazautazik.
Utazása közben aztán összefut néhány régi barátjával, akiknek hála egyre több, közösen eltöltött időszakara emlékszik vissza. Ezeknek a visszaemlékezéseknek és beszélgetéseknek köszönhetően főhősünk végül rájön arra, hogy az írói blokkját a mindennapos szorongásai, és a túl sok problémázás és a felesleges túlgondolások okozzák. Rájön arra, hogy ha újra írni akar, akkor újra meg kell tanulnia élvezni még az egyszerű mindennapokat is, mert néha még ezeken az átlagnapokon is történik valami érdekes és fontos, csak sokszor elsiklunk felette. A lényeg, hogy nyitott szemmel járjunk, és élvezzük ki a perceinket.
Miközben minderre rájön, fokozatosan az írásba is belefog. A régi emlékek az újakkal vegyítve meghozzák számára az inspirációt, és Sid írni kezd egy lányról, aki elvesztette mágikus képességeit, ezért el kell hagynia az otthonát, hogy újra megtalálja azokat. Nem kell túl sokáig gondolkodnia a játékosnak hogy rájöjjön, hogy az új fantasy regénye lényegében Sid életének a kivetülése lesz. És ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy a regény világa szintén megelevenedik a játékos előtt, és a lány története is a játék jelentős részévé válik.
A teljes átláthatóság kedvéért azt azért érdemes megjegyezni, hogy ha nem vagy fogékony a cselekmény narratív, beszélgetős módon előadott stílusára, akkor ez a játék bizony nem neked való. Bár tartalmaz játékelemeket is, amikről majd később szót ejtek, de a produktum nagy részét a jelentős mennyiségű párbeszéd és a lélektani töprengés adja. Ez a fajta eszmefuttatás azonban teljesen könnyed módon van előadva, szimpla beszélgetéseken és visszaemlékezéseken keresztül, amit én nagy pozitívumnak tartok.
Az elhangzott beszélgetések többsége őszinte szomorúsággal és személyes problémákkal van tele.
Biztos vagyok benne, hogy a játékosok nagy részének ismerősek lesznek a dialógusok által keltett érzések. Hiszen ki ne gyötrődött volna már legalább egyszer a választott életút vagy hivatás helyességéről, és úgy általában a saját életének értelméről? Vagy gondolt arra, hogy elvesztette az életkedvét? Vagy esetleg őszintén gyűlölt minden újat, csak mert nem volt ugyanolyan, mint az eddig megszokottak?
Egyébként nincs semmi baj ezekkel az egzisztenciális kétségekkel, mert arra szolgálnak, hogy megértsük önmagunkat. A legtöbb embernek ez sikerül is, és fokozatosan eljut arra a pontra, ahol megérti, hogy változunk, céljaink és életszemléletünk átalakul, és ami tíz évvel ezelőtt még az álmok csúcsának tűnt, ma már talán nem is tűnik olyan hívogatónak.
Szintén a narratíva erőssége, hogy Sid legtöbbször csak hallgatja, úgymond magába szívja a körülötte folyó társalgást, és azokból merít ötleteket magának. Ez is rámutat arra, hogy a körülöttünk folyó események, a barátaink problémái és a közös élmények milyen módon képesek formálni saját életünket. Van a játékban egy rész, amiből kiderül, hogy Sid gyerekkorában egy zárkózott, visszahúzódó srác volt, akit leginkább csak a könyvek és a videójátékok érdekelték. Ha nem lettek volna a barátai annyira kitartóak, valószínűleg sosem lett volna az az ember, akivé végül vált.
A játék célja tehát a cselekmény során elhangzottak megemésztése, ami nem rossz dolog, ha az ember épp egy ilyesfajta kikapcsolódásra vágyik. Azonban nem minden része sikerült jól ennek sem. Vannak párbeszédek, melyek szerény véleményem szerint baromi unalmasak lettek, és engem sajnos a fantasy világban játszódó epizódok se kötöttek le túlságosan. Körülbelül 2,5-3 órát vett igénybe a végigjátszás, ezért úgy is tekinthetünk az alkotásra, mint egy hosszabb filmre. Többszöri újrajátszásra viszont véleményem szerint annak ellenére is alkalmatlan, hogy kétféle befejezést is tartogat számunkra a játék. Ahhoz hogy az egyiket, vagy a másikat átéljük, a teljes dialógusáradatot újra végig kell hallgatnunk. Ez pedig… eléggé unalmas feladat.
Ahogy már említettem, a Forgotten Fields főként a narratívára koncentrál, ezért játékelemekből nem sok akad, és ami van az sem lett valami emlékezetes.
A játék elején például megpróbálunk beosonni egy fickó kertjébe, hogy visszacsenjük a kulcsot, amit a szomszéd véletlenül otthagyott. Itt többféleképpen alakulhatnak a dolgok, például ha nem nyomjuk meg időben a kívánt gombot, akkor megbotlunk és elkapnak bennünket. Ezen kívül vannak még „dobálós” mini-játékok, gyűjtögetős feladatok, úszás, stb. Olyan érzésem volt azonban, hogy ezek a dolgok csak azért kerültek bele a játékba, hogy legalább valamennyire játéknak lehessen nevezni az alkotást.
Azonban fontos megemlíteni, hogy ha lehet mindig figyeljétek mit mondanak egymásnak a karakterek. A játékos ugyanis semmilyen segítséget nem kap azt illetően, hogy épp mi az aktuális feladata. Ha ilyesmi történik, akkor megeshet, hogy percekig csak körbe-körbe fogsz mászkálni az adott helyszínen, miközben azon gondolkodsz, hogy ez most játékhiba, vagy valamit nagyon benéztél. Yepp, velem is megesett, és ilyenkor az a teendő, hogy végigjárod a teljes területet, és minden lehetséges dolgot megvizsgálsz. Más kiút ugyanis nincs.
Ami a technikai színvonalat illeti, sajnos a Forgotten Fields nem lett csúcsminőség. Tele van grafikai, kameramozgási, irányítási hibákkal, amik annyira tönkreteszik a nyugodt hangulatot, hogy a kellemes, laza délutánomat képes volt egy idegtépő élménnyé varázsolnia. A 3 órás játékidőm alatt szerintem vagy 10 percet a hülye óceánban töltöttem, mert egyszerűen képtelen voltam kimászni belőle. 4 patch után az ember azt gondolná, hogy a játék nagy része fixálva van, de ez már majdhogynem Cyperpunk szint. Repülő karakterek, mindenfajta szöveges glitch, rohadtul érzékeny kamera, eltünedező textúrák és zárt ajtókon való áthaladás teszi tönkre az apránként felépített élményt.
Ezen kívül a karakterünk szinte mindenben képes elakadni a benti berendezéstől kezdve az úton kapirgáló csirkékig. És az is elég kiábrándító, vagy inkább humoros tudott lenni, amikor a karakterek nyaka olyan ijesztő „lószerű” módon lekonyul, vagy amikor zavarukban fejükhöz kapnak és a testük jó hogy nem a tornagyakorlatokból ismert híd pozícióba megy át.
Dicséretet érdemel viszont a zene, ami valóban kellemesre sikeredett, mert könnyed, laza és megfelelően témába vágó lett.
A loop funkcióra azonban itt is ráférne egy kis finomhangolás, de ezen kívül valószínűleg az egyik legjobb része lett a produktumnak. A vizuális megvalósítása is jól sikerült, mert bár semmi extra, mégis valahogy esztétikusan néz ki, és illik a narratívához.