Chronicle of Innsmouth – Mountains of Madness

A játék legelején egy 20. század eleji, antarktiszi expedíció kellős közepébe csöppenünk, ahol az ott ténykedő kutatócsoport világrengető felfedezést tesz. Egy hatalmas hegyre bukkannak, melynek gyomrában jégbe fagyott, idegen lényeket találnak. Ezután egyből egy Innsmouthoz közeli parton találjuk magunkat, ahol egy szétszaggatott férfit látunk haldokolni. Ő Lone Carter, a játék főszereplője, a tipikusan kemény, noir stílusú magándetektív, aki egy férfi után nyomozott a hírhedt városban. Lone csodával határos módon, illetve egy ősi, szörnyű istenségnek köszönhetően életben marad, de máris menekülnie kell vissza Arkhambe, mert a helyiek nem igazán veszik jónéven, hogy újra az élők között lépeget. Körülbelül itt kezdődnek meg Lone valódi kalandjai, és a spoilerek elkerülése végett inkább nem is fecsérelnék több szót a történetre.

A cselekmény önmagában véve, és a rengeteg elbeszélés ellenére is egész szórakoztatónak mondható. Végig lekötött, és véleményem szerint van olyan jó, hogy könnyű szívvel ajánlani tudjam bármelyik Lovecraft rajongó kalandornak. De mivel sorozatról van szó, ezért mindig felmerül a kérdés, hogy ajánlott-e végigjátszani az előző, még 2017-ben megjelent részt. Nos, mivel az előző nem csak grafikailag, de játékmechanikailag is sokkal retróbb az új epizódnál, ezért azt tényleg csak azoknak ajánlom, akik még bírják a 90-es évek eleji point and clickeket. A cselekmény ugyanis tökéletesen érthető az előző epizód történetének ismerete nélkül is.

A karakterek bemutatása viszont már más tészta, szerintem ez a része sikerült az írásnak a leggyengébben. A karakterek ugyanis teljesen logikátlanul viselkednek bizonyos helyzetekben. Van egy jelenet például, két gyomorforgató hulla jelenlétében, ahol a szereplők olyan stílusban köszöntik egymást és dumálgatnak, mintha csak a helyi sörözőben futottak volna össze. Sajnos a legtöbb hasonlóan durva jelenetben egyáltalán nem jön át a kívánt hangulat.

A Mountains of Madness egy AGS motorban készült, retró point and click kalandjáték, de annak a modernebb fajtájából. 

Ez alatt azt értem, hogy az irányítás már nem az első részben használt Monkey Island LucasArtsos, hanem a sima jobb- és balklikkelős típus. Nem kell tehát külön kezelőfelületen kiválasztani, hogy mit szeretnénk csinálni, mert a karakterünk van olyan okos, hogy ha egy tárgyra klikkelünk, akkor azt képes automatikusan megvizsgálni, illetve a leltárjába helyezni.

A leltár szintén a megszokott tárgykombinálós fajta, semmi meglepőt vagy újat nem találni benne. Van egy egész részletes térképünk is, ami az arkhami helyszíneket köti össze, és aminek segítségével ide-oda tudunk közlekedni a városban.

Minijátékkal is találkozhattok benne, például rögtön a játék elején, amikor egy felülnézetes térképszerűség segítségével kell elmenekülnünk Innsmouthból, miközben a térképen szaladgáló ellenfeleket kell kikerülnünk.

Ezen kívül ott vannak még a fejtörők, amik elég vegyes minőségűek lettek. Vannak tárgy kombinálósak, szöveg kihámozósak, gomb nyomkodósak és párbeszéden alapulók is. Sajnos akad olyan is, hogy a játékosnak fogalma sincs arról, hogy éppen mi a feladata. És fontos megemlíteni azt is, hogy némelyik fejtörő teljesen lineárisan lett megtervezve. Például megtörtént, hogy csak akkor engedte felvenni az egyik tárgyat, miután elolvastam az adott könyvet. De azt a könyvet meg csak akkor tudtam elolvasni, miután beszéltem egy fickóval. De vele meg csak akkor tudtam beszélne, ha bla-bla-bla, és még folytathatnám. Az ilyenkor bekövetkező végigjátszások utáni kutatás, és a pixel hunting, azért rendesen kiugrasztott a játékélményből.

Amiket viszont a kis költségvetés miatt is nagy dicséret illet, azok a grafika és a zene. 

Annak ellenére, hogy pixel-artos kalandjátékról van szó, 1440p-s felbontásan is egész jól mutat, és az animációkra sem lehet nagy panasz.

Az átvezetőket viszont fura módon oldották meg a fejlesztők. A büdzsé miatt gondolom már nem futotta valódi animált átvezetőkre, ezért a fejlesztők a statikus képekre ráengedtek valami effektet, amitől olyan, mintha ezek a sima, egyszerű képek is életre keltek volna. Egyszóval, az átvezető animációk nagyon egyszerű kivitelezésűek.

Viszont vannak részek, ahol gondolom már ilyesmire sem volt idő – vagy jutott pénz – és ott csak sima fekete háttér előtt futó, vastag, fehér betűk mesélik az éppen zajló történéseket. Ez egyébként picit olyan érzést keltett bennem, mintha a készítők túl sokat akartak markolni, de túl kevés pénzből.

Hasonló kritika illeti a szinkront is, ami már-már komikus szinteket súrol. Főleg a játék elején érezni a minőségén, hogy olyan, mintha csak a fejlesztők ismerősei mondták volna fel a szövegeket. Nem csak a színészi játék hiánya, de a mikrofonok minősége is szembetűnő. Megtörtént az is, hogy ugyanazt a szót, két különböző színész, teljesen másképp ejtette ki.