Lucy (magyar keresztségben Lúcia) éli a 12 éves kislányok mindennapjait egy erdő közepén álló településen; amikor éppen nem a szüleinek segédkezik, akkor a barátaival játszik, vagy az édesanyjától tanul énekelni (oskolába járni meg ki fog? Tényleg most esett le, hogy nincs is iskola a játékban :O). Teszi mindezt a többi itt élőhöz hasonlóan a lehető legvisszafogottabban, ugyanis az idilli helynek tűnő Silentown valójában nem teljesen az, tekintve, hogy a körülötte lévő rengetegben félelmetes szörnyetegek lakoznak, amik időnként szeretik elragadni magukkal az embereket, miközben nem érdekli őket, hogy idősről van-e szó vagy fiatalról; visznek, akit akarnak. A település lakói amúgy nem is tudják pontosan, mivel vonja valaki magára a szörnyek figyelmét, ezért próbálják minél halkabban és egyszerűbben élni az életüket. Ha valakit meg mégis elragadnak, akkor úgy vélik, hogy csakis magának okozta, elvégre tartotta volna be a szabályokat.
Lucy jólnevelt kislányként betart mindent, amit lehet, és persze mint minden gyermekét, az ő oldalát is furdalja a kíváncsiság az erdőről meg a benne lakozó lényekről, de semmit furcsát nem talál a létükben, elvégre már ebbe a világba született bele. Az élete akkor áll a feje tetejére, amikor az édesanyját egy este elragadják a szörnyek, ő pedig ezt nem hajlandó annyiban hagyni. Fogja magát, és a nem létező szakállára nyomozásdiba kezd a településen, hogy annak lakói mit is tudnak a rejtélyes erdőről és annak lakóiról. Ez pedig nem lesz könnyű feladat, elvégre a halom pletyka és találgatás közül kell kiszűrnie, mi a valós, használható információ.
A játék során tehát a néhány képernyőből álló Silentownt fogjuk bejárni, miközben mindenfélében segédkezünk annak lakóinak, hátha kapunk tőlük némi információt. A lakosok természetesen nem mind örülnek a kíváncsi lány szaglászásának, elvégre nem szeretnének ők is az elragadottak emlékfalára felkerülni. Lucy életében nagy szerepet tölt be az éneklés szeretete, és miközben halad a nyomozgatásával, mindenféle új dallamokra tesz szert, amik egy idő után dalokká állnak össze. Ezek a dalok pedig a segítségére lesznek. Az egyikkel ugyanis képes meglágyítani az emberek szívét, akik erre kiöntik neki a lelküket, egy másikkal pedig megláthatja az adott tárgyhoz kapcsolódó fontos eseményt, amivel szintén előrébb juthat az édesanyja megtalálásában.
Amúgy ezek a nóták jelentik a játékban lévő logikai feladványokat (egy egyszeri képkirakós puzzle-ön kívül), ugyanis az egyik során egy fonalat kell összekötnünk a kiinduló pontból a végcélba úgy, hogy átmegyünk közben az utunkba kerülő gomblyukakon. A dolgot nehezíti, hogy ezt nem mindegy, milyen sorrendben tesszük, mert könnyen megakadhatunk, és akkor mehetünk vissza, vagy futhatunk neki a dolognak elölről. Ezt a feladványt személy szerint kifejezetten kedveltem, mert bármennyire is szépen nehezedett minden egyes alkalommal, sosem vált megoldhatatlanul bonyolulttá.
A másik dalnál szintén utat kell keresnünk, méghozzá úgy, hogy fogaskerekeket lerakva egy táblára egyszerre elforgatjuk a rajta lévő kis táblákat, melyeken mind van egy valamilyen irányba néző ösvény. Az elején ez is még egy kedvelhető feladvány, de később érzésem szerint már túl lett bonyolítva, főleg, hogy olyan típusa is lesz, ahol nemcsak be kell jutni a célba, hanem van rossz végállomás is, ahonnan pedig pont, hogy el kell közben terelni az utat. Good luck :). Lesz még egy harmadik dal is a játék vége felé, amit használva fényoszlopokat kell majd rendezgetnünk; elég furcsa feladvány amúgy, szerencsére nem sokszor jön elő. Annak aki szereti az ilyen agytörő feladványokat, az bizonyára élvezni fogja ezeket is, de engem a játék második felében már ki-kizökkentettek a sztoriból, sőt már a fogamat csikorgattam, hogy haladnék, erre megint forgathatom a fogaskerekeket, meg kerülgethetem a gombokat (meg is ragadnám itt az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a játék magyar fordítását végző Herczeg Ádámnak, aki nem küldött el melegebb éghajlatra, amikor folyton zargattam, mert már megint elakadtam valami feladványnál :) ). Tekintve, hogy talán nem mindenki imádja az ilyenfajta agyzsibbasztó logikai feladványokat, szomorú, hogy a játék nem ajánlja fel x idő után az átugrásukat (vagy akár használhatták volna a fejlesztők a Whateverlandben lévő megoldást, ahol a táblás játékot ki lehetett kerülni, ha találtunk az erre a célra szolgáló eldugott tárgyakból).
Amikor nem logikázunk meg dumálgatunk, akkor különféle tárgyakat pixelvadászunk össze, ami nem mindig egyszerű feladat, mert a kissé döntött, felülről ábrázolt helyszíneken néha centiről centire kell végigkaszálni az egeret, mert hotspotok azok nincsenek. Bár ez se teljesen igaz, ugyanis, ha controlleres irányítást választunk, akkor ha mondjuk van több megvizsgálható/felvehető cucc az orrunk előtt, akkor azokat mutatja a játék. Kár, hogy hagyományos, egeres pointolásnál meg clickelésnél nincs ilyesmi. A játékmenet amúgy meglepően változatos, bár általában a lakosok búját meg baját oldjuk meg, ez sosem fullad unalomba, ahogyan az sem, amikor a lány barátaival játszunk, meg építjük velük a láthatatlan szociális hálót (ami alapján dől el a játék vége felé, hogy ki lesz a legjobb barátunk, így nem mindegy, mikor mit teszünk és mondunk, mert még a végén az undormányos Rúfusz jut nekünk, vagy netalántán a család macskája, kár, hogy az ending nem e szerint alakul, hanem kissé Mass Effect 3-as, csak nem színek, hanem dalok közül válogathatunk). Szintén sokat fogunk agyalni néhol a továbbjutáson, és bár nem egy Unusual Findings szintjén szívat a kaland, azért néha már kezdett nem olyan őszinte lenni a mosolyom, amikor tizenhatszor rohantam körbe az elérhető pár képernyőn, mert nem vettem észre egy apróságot, ami hiányzott az örömhöz. Ilyen szempontból néha már a ’90-es években kezdtem érezni magam.
Ahogyan azért is, amennyi szöveget végig kell olvasnunk benne, méghozzá sajnos szinkron nélkül. És bár a fejlesztők nem egy nagy csapat, de azért szerintem ciki, hogy a Daedalic nem vágott hozzájuk némi zöldhasút, amivel felbérelhettek volna néhány színészt, hogy olvassák már fel szépen a szöveget. Igencsak sokat tudott volna dobni az amúgy is erős hangulaton. De legalább, ahogy írtam már, van hozzá hivatalos magyaritás. Méghozzá kifejezetten kellemes minőségű. A gyerekek (meg a macska) beszélő nevei jól át lettek ültetve a nyelvünkre, nem valami tükörfordítást kaptak. A szöveg 99%-a nagyon élvezetes, nincsenek hunglish megoldások vagy félrefordítások, amiket nem nagyon mondhatnak el magukról például egy bizonyos konzolgyártó tripla AAA játékainak magyar kiadásai. Bevallom, ritkán szoktam az anyanyelvemen játszani, annak meg idejét se tudom, mikor láttam utoljára hivatalosan lefordított kalandjátékot (talán a 3 Koponya, vagy a Runaway 1 lehetett az), így kifejezetten jó élmény volt így kalandozni, arról nem is beszélve, hogy így talán nagyobb közönséghez is el fog jutni itthon, és olyanok is tesznek egy próbát vele, akik nyelvtudás hiányában elkerülnék. Szívesen mondanám azt, hogy így a fiatalabb korosztály is tuti jobban örül neki, de ők már az angol nyelvű jútúb meg Tiktok videókat nézve jönnek kábé a világra.
A kaland látványvilága is meglehetősen minőségi. Nem csak kézzel vannak rajzolva mind a hátterek, mind a szereplők, de az idő háromnegyedében döntött felülnézetben láthatjuk a helyszíneket, amikre ki-be nagyít a kamera időnként, így látható, hogy milyen szép részletes az egész. Amúgy a PC mellett megjent konzolokra is, amik közül talán Switchre lehet érdemes beszerezni, mert nagyon jól áll neki a kézi konzol kis képernyője.
Az audiószekció is kellemes, és bár ahogy írtam, szinkron sajnos nincs, de cserébe kárpótolnak az igencsak fülbemászós, leginkább zongorára épülő melankolikus dallamok, amikből azért lehetet volna több is. Már csak azért is remélem, hogy sikeres lesz a kaland, hogy a későbbiekben is hallhassunk újabb szerzeményeket a fejlesztők zeneszerzőjétől.