Broken Sword 5 - The Serpent's Curse

Most persze mondhatnátok, hogy „nade a Brróken Szvórd Öt már decemberben megjelent!”. És igazatok is lenne. Ugyanis a Revolutionos srácok, élükön az erősen őszülő (és dizájneri képességeit látva szenilisülő) Charles Cecillel, úgy gondolták, hogy a Serpent’s Curse alcímre keresztelt új Törött Kardot ketté bontják. Elvégre manapság olyannyira divatos ez az epizodikus felosztás (szerintem itt más okok is voltak ám, pl. olyan apróságok, hogy nem tudták időre befejezni a játékot – Norbi)! Elég csak a Telltale-es sorozatok által kitermelt mérhetetlen pénzhalomra gondolni, amiben Dagobert bácsi-féle módon önfeledten úszkál az amerikai csapat. A fekália akkor került a ventillátorba (mondaná a művelt angol), amikor így utólag látva a végeredményt, kiderült, hogy a felosztásra nem az elképesztően csavarosan felépített történetvezetés, az agyleterhelően bonyolult játékmenet, vagy egy jó kis cliffhanger-es sztorifélbevágás miatt volt szükség; hanem csak szimplán azért, hogy a fejlesztőket ne sodorja el a népharag, hogy az előre megelőgezett produktumból két év alatt egy pixelnemsok, annyit sem láttak (csak egy erősen kétes minőségű pre-alpha-béta-gamma videót).

A decemberben megjelent Broken Sword 5 Episode 1-ről annak idején pont ezért nem körmöltünk le egy sort sem. Nem kívántunk egy olyan produktumot elemezni, amiben ocsmány felbontásban „pompáztak” a baltafaragta karakterek (első patch javította), és még a szereplők beszédének hangmagassága is össze-vissza hullámzott (ezt szintén egy foltozás hozta rendbe), sőt még egy epizódra elég kerek történet sem nagyon található benne. Ugyanis a valóságban nem létezik BS első és második epizód. Csak egy elhamarkodottan kettévágott produktum, ami a napokban megjelent, röpke 6 gigás állapotában (decemberben még csak kettő volt…) érdemli meg azt, hogy a legapróbb részletekig nagyító alá vegyük. És, hogy George és Nico visszatérése ennyi kálvária után könnyűnek találtatik-e, vagy sem, lentebb kiderül.

Párizs oly csodás, a vér kionttatik, nem vitás

Párizs tavasszal. Kiváló alkalom a szerele… a szerencsétlenül végződő rablási kísérletekre. George, az Amerikából szalajtott gyakorló ügyvéd úgy gondolta, hogy hol is vállalhatna munkát, mint a világ legromantikusabb városának festői utcácskájában fekvő galériákkal foglalkozó biztosító irodánál. Neeem, neeem mint, teremőr, vagy titkárnő, hanem mint káreseményfeltáró szakmenedzser. A hasznosat pedig jól össze is kötötte a kellemessel: ha már úgyis mindenféle kiállításokra kell ellátogatnia, miért ne tenné ezt a csudaszép és bájos Nico Collard társaságában, akinek szoknyája alá már rég be akart… kinek szexi francia akcentusával elejtett elmés megjegyzései a legporosabb kiállítás megtekintését is igazán egzotikus élménnyé teszik. A szigorúan csak baráti találkozónak kikiáltott eseményt beárnyékolja, hogy a párocska éppen annak a galériának a sarkában mélyül el egymásban beszélget mindenféle habkönnyű semmiségről, amit egy magát sisakos pizzafutárnak álcázó tolvaj akar kirámolni. A rablás rosszul sül el, méghozzá szó szerint: Henri, a kiállítást szervező úriember (és egyben George régi jó barátja), nem csak a gyűjteménye legékesebb darabjától, a „La Malediccio-tól, hanem az életétől is kénytelen elbúcsúzni a tolvajnak köszönhetően. Ami egy egyszerű rablásnak indult, az a későbbiekben az általunk ismert világ végével kecsegtető, szinte már Dan Brown-i magasságokba emelkedő, erős katolikus miszticizmusos körítéssel tálalt sztorivá kerekedik ki.

Természetesen, ki más tudná felgöngyölíteni a tragédiába fordult képrablási ügyet (és tudná megmenteni a világegyetemet), mint a rendőrség, az FBI, a TEK, a helyszínen civilként jelen lévő, a hősködést már a kisujjából kirázó hősünk. Egy sokszázéves, eltulajdonított műkincs felkutatására pedig mi is lenne a jobb módszer annál, mint hogy minden hasznos/haszontalan kacatot bezsebel, amivel csak találkozik, és minden szembejövővel eldiskurál az élet legizgalmasabb kérdéseiről („szeretné megnézni a gyufásdobozban lakó csótányomat? Trevornak hívják”). Hát jah, ez a Broken Sword, nem az NCIS.

Modern köntösbe csavart konzervatizmus

Az utolsó két rész után újból kézzel rajzolt hátteres, hagyományos, szinte már konzervatív point and click kalandjátékot kaptunk a BS5 személyében. Eltűnt a 3. részben használt 3D-s pályaszerkesztés és irányítási metódus (pedig én személy szerint kedveltem azt a részt is, sok egyéb más sorozattal ellentétben – pl. Sonic – jól sikerült a 2D-s játékmenetet 3D-sre cserélni), és a 4. rész térbeli ábrázolásmódja is. A modern technológia a szép magas felbontású képekkel és a rajtuk mozgó cel shaded karakterekkel képviselteti csak magát. Ha nagyon gonoszkodni szeretnék, mondhatnám azt is, hogy egy szép nagy kijelzőn, fullHD-ban olyan látványt kapunk, mintha az egész játék festett lenne. Ergó inkább lenne az! De ez még nem az értékelő szekció, így pláne nem mondom.

Ahogyan megszokhattuk, most sem lesz más dolgunk, mint George-dzsot és Nico-t végigkommandírozni a cirka 10 órás történeten, és közben kitalálni, hogy Cecilék mit is akarnak tőlünk. Meggyilkolták egy jó barátunkat? (Erről szerintem a nyitójelenetben, majd később se derül ki az égvilágon semmilyen kötődés – Norbi) Sebaj! Az igazság felderítése érdekében simán végigtúrjuk a zsebeit némi használható nyom után kutatva, mit sem törődve az ujjlenyomatokkal, vagy azzal, hogy az elhunytnak megadjuk azt a minimális tiszteletet, hogy nem baszkuráljuk a még ki sem hűlt tetemét, hanem letakarjuk valamivel, bár ez igazi hagyomány a sorozatban (igen, annyi különbséggel, hogy az első részben legalább visszacsatolást kaptunk a nyomozótól ha hazudtunk neki ezügyben – Norbi). Rá lehet fogni, hogy kissé negatív szájízzel állok a játékhoz, de mindvégig úgy éreztem, hogy amit a képernyőn látok, az valami elképesztően unreal. Az egyes szereplők viselkedése, a dolgokhoz való hozzáállásuk olyan, amitől mi hús-vér emberek biztosan sikítófrászt kapunk. Vegyük például Nico szomszédságában lakó virágárus nénit: az első BS óta a bizniszt igen szépen felfuttató hölgy csak azért nem adja ki a rendőröknek a véres gyilkosság helyszínéről fütyörészve kisétáló George-ot, mert a fotóriporter lány olyan aranyos és kedves tünemény. Akkor tuti a barátja sem lehet bekattant tömeggyilkos. Vagy ott van a szemmel láthatóan Putyinról mintázott orosz maffiózó (ami mondjuk piros pont, jó poén) testőre, aki a főnöke egyenes tiltása ellenére simán beengedi a zsurnaliszta lányt az általa védett házba, amikor az a determinizmus vs. szabad akarat témakörben kezd filozofálni vele. Ígérem, a követező példa, a kávézó pincére lesz az utolsó a sorban. Ő egy igazi modoros, bár lázadó lelkű úriember, aki a nagy nemzeti érzelmével odáig van, hogy a szemmel láthatóan külföldi, jókötésű texasival simán lebratyizik, de a cukkerfalat, jólöltözött, francia újságíró lánynak még egy kávét sem hajlandó adni, amíg nem bizonyítja, hogy nem a népet elnyomó valamelyik burzsoá lap munkatársa.

Mindegyik karakter sajátos személyiség, mitagadás, csak kissé fura. Természetesen, nem várok el teljesen realisztikus viselkedést egy játék szereplőjétől sem, de valamilyen elvárható minimum legyen már, na. Arról nem is beszélve, hogy a történések nagy része párhuzamosítatható valamelyik, a korábbi részekben látottakkal. Teljesen olyan a kaland cirka 70 %-a, mintha mondjuk George öregkorában anekdotázna az unokáinak a régi szép időkből, és vénségében szenilisen keverné, hogy ki mikor mit csinált. Ezt erősíti, hogy a felbukkanó szereplők nagy hányada valamelyik korábbi részből lett előrángatva. Jó, ez kikiáltható egy kedves gesztusnak a rajongók felé, akik már tizenakárhány éve követik az eseményeket, de sajnos a legtöbb régi ismerős megjelenésének nincsen súlya. Például a képrablásba belekeveredő Hector Laine, egy aktfestményhez modellt álló(!)Lady Piermont, és az egyre idegesítőbb, mint humorosabb Henderson-házaspár történetben betöltött nüánsznyi szerepét bármilyen frissen kitalált karakter is tökéletesen betöltötte volna.

A Kígyó Átka utolér

Hogy ne rossz szájízzel búcsúzzunk a játéktól, amolyan ömlesztett formában gyorsan összeszedem, mi is volt JÓ benne. Első körben a foltozás után szemet gyönyörködtető grafikát ragadnám ki rögtön. A teljes mértékben kézzel festett/rajzolt hátterek olyannyira gyönyörűen és aprólékosan vannak kidolgozva, hogy több olyan helyszínt is láthatunk, melyekről, ha létezne szép nagy felbontású kép, simán megérné kinyomtatni, és kiakasztani a falra. A 3d-s, de rajzfilmesnek álcázott karakterek is szépnek mondhatóak, jó volt látni, hogy a régi szereplőknek a modernizálásuk mellett meghagyták a jól megszokott stílusjegyeiket. Például Nico és George is szinte száz százalékig úgy néznek ki, ahogyan azt az első két részben megszokhattuk, csak nem 256 színű, egy síkban mozgó textúrából, hanem sok ezer poligonból állnak. Ha megtehetjük, hogy egy jó nagy, fullHD-s, szép vivid color képpel dolgozó képernyőn játszunk a Bs5-el, akkor olyan látványban lesz részünk, hogy az majd’ kiégeti a retinánkat.

Másodsorban pedig a logikai fejtörők sokszínűségét muszáj mindenképpen dicsérnem. Fiúk/lányok, hölgyeim/uraim, végre sikerült egy olyan kalandjátékot készíteni az Úr 2013/2014. évében, ahol nem abban merül ki a megoldandó feladványok sokszínűsége, hogy hány tárgyat tudunk magunkkal cipelni, melyeket a lehető leghülyébb módon kell párosítanunk (azért van olyan is bőven), hanem abban, hogy a történetbe tökéletesen beleilleszkedő, a szürkeállományt jól megmozgató puzzle-ékkel találkozhatunk.  A feladatok nehézségét sikerült úgy belőni, hogy nem jövünk rá azok megoldására kapásból, ellenben nem is hagyjuk miatta abba a játékot, amikor már huszadjára próbáljuk kitalálni azok lényegét (ahogyan történhet ez simán a BS 1 felújításában egyes új feladatoknál). Személyes kedvencem, amikor a második epizód közepe felé egy titkosírással lejegyzett levelet kellett megfejtenünk. Olyan jól össze van rakva az egész, hogy igazán élvezetes a megfejtése. Elakadni szerencsére sem itt, sem a kaland más részén nem lehet, mivel az első két klasszikus rész újrakiadásához hasonlóan, most is beépített többszintű hint rendszerben kutatgathatunk a rázósabb részek átvészeléséhez. Ámbár tessék vigyázni ezzel, mivel ha folyamatosan a végigjátszáson lógunk, akkor könnyen elveszítheti a játék a varázsát.

Szintén nagyon jóra sikeredett az audiószekció! A zenék bár teljesen újak, több régi kedves dallamot is felfedezhetünk közöttük. A szinkron pedig a szokásos minőséget képviseli, Rolf Saxonnal az élen, aki nem csak George örökös hangjaként, hanem most Mr. Kecske hangbeli megtestesítőjeként is jelen van :). Ami érdekesség, hogy a pletykákkal ellentétben Nico hangjaként NEM Hazel Ellerby-t  (aki a legelső BS1-ben kölcsönözte a hangját a riporterlánynak), hanem a hasonló orgánumú szinkronveteránt, Emma Tate-t köszönthetjük.

A játék legnagyobb pozitívuma, hogy a sok kis apró bosszantó hibája ellenére sikerült egy olyan atmoszférát megteremteni benne, ami teljesen magába szippant. És ez jó. Nem is kicsit. Lehet, hogy már öregszem (aztán elkezdek majd kopaszodni, mint Mr. Cecil, és akkor lesz ám aranyvilág), és azért érzem úgy, hogy a mostanában megjelent kalandok közül alig akad 1-2, melyről azt lehet mondani, hogy leülsz elé, és olyannyira magával ragad, hogy fel sem kelsz mellőle, míg félholtan a fáradtságtól az ágyba nem zuhansz. A Kígyó Átka ezen kevesek közé tartozik. Lehet, hogy szívesebben terelgetem George és Nico párost, mint a nagyképű Malachit a Moebiusban? Tudja a fene.

A Broken Sword 5 minden bizonnyal nem a széria legkiforrottabb és legjobb tagja (egyeseknek az az első rész, másoknak a 2., de vannak, akik a harmadikra esküsznek. A 4. részt mindenki utálja), ellenben igazán kellemes élményekben részesít mindenkit, aki egy igazi régimódi kalandra vágyik. Az epizódikus megjelenésnek pedig van egy előnye is a hátrányai mellett: az első fejezet 5, a második cirka 4 óra alatt vihető végig, amit összeadva egészen kellemes játékidőt kapunk (sok tripla A-s cím manapság a 8 órát sem éri el). Én személy szerint reménykedem, hogy sikerül eladni annyit a játékból, hogy a fejlesztők egy újabb kalandon kezdjenek agyalni. Remélhetőleg egy olyanon, melyre nem kell 8 évet várni, és mely felett ott bábáskodik valamelyik kiadó is, mert a közhiedelemmel ellentétben, azok az óriásvállalatok nem csak a profitot szeretik zsebre vágni, hanem általában erős minőségellenőrzést is végeznek a készülő produktumon. Beneath a Steel Sky 2 valaki?