Atlantisz legendája már régóta lázban tartja az emberek képzeletét. Bár a görög sziget létezését sosem sikerült megcáfolhatatlanul bizonyítani, mégis számtalan írásos emlék látott napvilágot az évszázadok (ezredek) folyamán az egykori hatalmas birodalomról. Ráadásul nem csak a balkáni ország mondavilágában esik szó róla, hanem többek között egyiptomi és indiai feljegyzések is utalnak rá. Platón szerint méreteit tekintve nagyobb volt, mint Líbia és Kis-Ázsia együttvéve. A legelfogadottabb vélemények szerint Atlantiszt egy hatalmas szökőár tüntette el a Föld színéről, de ezek is inkább csak találgatások.

Nincs mit csodálkozni rajta, hogy ez a rejtély igencsak megmozgatta egyesek fantáziáját, aminek köszönhetően a szórakoztatóipar már jó párszor adaptálta a történteket. Ezek közül napjainkban talán a legismertebbek az öt évadot megélt Csillagkapu: Atlantisz tv-sorozat, és a Disney vegyes fogadtatású 2001-es animációja (Atlantisz: Az elveszett birodalom). De mindet felsorolni képtelenség lenne, pláne ha hozzá vesszük azokat a filmeket is, amik csak szóba hozták a helyszínt (például a két Oscar-díjat nyert Selyemgubó című moziban Walter, a földönkívüliek vezetője azt meséli, hogy bolygónkon tett korábbi látogatásakor már járt Atlantiszon). És akkor még nem is említettem kölyökkorom egyik rajzfilmjének a "Charlie - Minden kutya a mennybe jut"-nak azon momentumát, amikor a címszereplő kétségbeesetten azt mondja "Holnap akár Atlantiszt is felkutatom neked, csak most hagyj aludni, hagyj aludni…"

Persze a szórásból a videojátékok sem maradhattak ki. Gondoljunk csak a Lucasarts féle „Indiana Jones and the Fate of Atlantis”-ra, ahol mindannyiunk kedvenc régészprofesszorával kellett kalandoznunk. Ha már a kutatóknál tartunk, anno Lara Croft-ot is arrafelé vitte a dolga még a legelső bevetésén. Természetesen ide tartozik jelenlegi tesztelésünk tárgya is.

Lássuk miről is van szó. Még 1997-ben installálhattuk fel a számítógépünkre a francia Cryo Interactive Entertainment fejlesztésében készült Atlantis: The Lost Tales-t. A játék az évek során trilógiává bővült és a későbbi epizódok címadása is érdekes változásokon ment keresztül. Tudniillik az első rész úgy leszerepelt az Egyesült Államokban, hogy az utódokat nem merték odaát folytatásként aposztrofálni, így az Atlantis 2.-t átnevezték Beyond Atlantis-szá, valamint az Atlantis 3: The New World-ből náluk Beyond Atlantis 2 lett. Ez az átnevezés dolog egyébként nem egyedi eset az amcsiknál, ugyanis a „Martin Mystere: Operation Dorian Gray” az Új-világban „Crime Stories: From the Files of Martin Mystere” címen kapható.

Ilyen névátkeresztelés még filmeknél is előfordulhat. Például a Rambo első része az USA-ban First Blood-ként futott. Ezek után már nem is olyan furcsa, hogy a vietnámi veterán negyedik eljövetele volt náluk Rambo, míg a világ többi részen (Magyarországon is) John Rambo.

Csakhogy a gall honi Cryo-nak ezidőtájt súlyos anyagi gondjai voltak, ami végül a csapat feloszlásához vezetett. A régi gárdából két ember, Eric Safar valamint Francois Brun ezután megalapították saját cégüket, az Atlantis Interactive-ot, és eltökélt szándékuk lett, hogy folytatják névadó sorozatukat. Így 2004-ben napvilágot látott az Atlantis széria negyedik része, az Atlantis: Evolution.

Ezután a kicsit hosszúra nyúlt, de remélhetőleg érdekes bevezető után vágjunk a közepébe, "In medias res".

Miután mind a négy CD-t telepítettük a merevlemezünkre, és elindítottuk a játékot, először a Menüvel találjuk szembe magunkat. Ott mindjárt azzal a furcsasággal találkozunk, hogy minden atlantiszi betűkkel van írva, és csak akkor olvashatjuk el azok jelentését, ha valamelyik ábrán pár másodpercig otthagyjuk a kurzort. Valószínűleg ez néhány embert zavarni fog, de ezt én személy szerint még nem tekintem igazi hibának, egyrészt mert egy játéknál nem a Menü a legfontosabb kellék, valamint egy két töltés-mentés-kilépés után hamar meg lehet tanulni, mi hol van benne.

Bár a sorozat negyedik részével van dolgunk, de mivel ezek az epizódok a helyszint leszámítva nem mindig kapcsolódnak egymáshoz, így nem olyan nagy probléma, ha a többi Atlantis játék kimaradt a palettánkról (ugyanez mondható el az időközben már megjelent ötödik felvonásról is). Jelenesetben egy fiatal fotográfus, Curtis Hewitt megpróbáltatásait kísérhetjük végig kalandjaink során, aki 1904-ben éppen hazafelé utazik Patagóniáról egy New York-ba tartó hajóval, amikor főhősünk szállítóeszköze viharba kerül, és elnyelik az Atlanti-óceán hullámai. Curtis egy mentőcsónakban próbál életben maradni, amikor egy örvény ladikostól lehúzza a mélységbe. A biztos halál helyett azonban továbbra is a nyílt vízen találja magát, ahol több furcsaságot kell észlelnie. Először is egy kétfejű madár száll a csónakjára, aztán nem sokkal ez utána egy űrhajó szedi fel őt vonósugárral. És persze ez csak a jéghegy csúcsa, hamarosan ugyanis Új Atlantiszon találja magát, ahol minden katonának az a kényszerképzete van, hogy kisbarátunkat meg kell ölnie. A menekülés és a hazajutás reményében számtalan helyszínre kell eljutnia, miközben (természetesen) kiderül, hogy a jelenléte nem véletlen és nagyobb szerepe van a történetben, mint egy átlagos túristának.

Gondolom ebből is látszik a forgatókönyv érdektelensége. Igazándiból az egész csak a megszokott panelekből és klisékből építkezik. Azért kicsit javít a dolgon, hogy bár a story erősen fércmunka, de a birodalom háttértörténete egész érdekes lett. Utunk során árulások és összeesküvések kusza szálaival találkozunk, ami (még ha nem is feledteti a script összes hiányosságait) végül egész emészthetővé teszi az összképet.

A grafikával kapcsolatosan szintén vegyesek voltak az érzéseim. Megvalósítás szempontjából, akárcsak a többi Atlantis-nál, itt is a Myst által meghonosított panorámaképes, belsőnézet jellemző. A hajókabin ahol az egész játék kezdődik, alacsony felbontású nagyon puritán ábrázolást éreztet, akárcsak a mentőcsónakunkat körülvevő teljesen mozdulatlan óceán és a benne úszkáló cápák. Szerencsére azért nem mindenhol ilyen rossz a kivitelezés. Az erdei helyszínek például egész kreatívak lettek és életet is sikerült beléjük lehelni azáltal, hogy valami mindig mozog a háttérben (madarak az égen, rovarok a bokrok között stb.).

Ha valamelyik hozzá hasonló stílusú, más alkotásokkal kellene összemérnem a játékot, akkor azt mondanám, közel sincs olyan szép, mint a „ECHO - Secrets Of The Lost Cavern” és a „Return to the Mysterious Island”, amiket ugyebár a szintén ex-Cryo alkalmazottakból álló Kheops Studio készített (és nem mellesleg ők csinálják talán a legszebb grafikákat a panorámaképes műfajban). Csakhogy továbbra is maradjunk a Kheops Studio termékeinél, az Evolution technikailag nagyjából megüti az alapjaiban véve szép, bár kissé steril „Safecracker” és a csapat legtöbb munkájához képest kissé igénytelenre sikerült „Voyage”-ét.

Szóval nincs komolyabb probléma a képi világgal, de valahogy mégsem az igazi. Ezen a téren talán még az ront a helyzeten, hogy a figurák mozgása elég természetellenesre sikerült (kábé olyanok, mint a Star Wars filmekben Jar Jar Binks járása).

Amire viszont nem lehet panasz az, az irányítás. Nincs semmi felesleges túlbonyolítás, vagyis ha már az ember alkalmazkodott a Menü furcsaságához, akkor minden simán fog menni. A játék során rengeteg átvezető videóval találkozunk (ez a négy CD-nyi helyigény oka), tudniillik a párbeszédek is ebben a formátumban tárulnak elénk. A szinkron amúgy elég másodrangúra sikeredet. Ebből a szempontból a falusi jelenetben szereplő kisgyerek hangja volt a legirritálóbb. Sosem értettem, ilyenkor miért nem hozatja be az egyik alkotó a saját gyerekét a felvételre ahelyett, hogy egy negyvenéves ember próbál vékony hangot imitálni.

Maga a falu egyébként két komoly technikai bakinak a színhelye. Ugyanis a történet egy részén (a külső hasonlóságok miatt), a Halál Istenét vélik felismerni bennünk, ezért riadt hangnemben beszélnek hozzánk. Később mikor segítünk rajtuk, akkor már imádnak minket, és az Élet Istenének neveznek. Ezután elvileg el kéne hagynunk a várost a továbbjutáshoz, de ha újra beszélünk a helyiekkel - lássunk csodát - megint remegnek, mint a nyárfalevél, sőt, ismét a gonosz istennek tartanak (ez aztán a gyors felejtés mi?). És rögvest itt a másik malőr - a pozitív státusz elnyerése után az emberek rajzolnak a homlokunkra egy szimbólumot. Csakhogy olyan átvezető videó nincs, ahol ezt a jelet viseljük, így amikor beszélgetünk a falusiakkal, a saját képünket nem látjuk közben.

Itt az ideje, hogy ejtsek pár szót tesztalanyunk legnagyobb hibájáról, a mini-játékokról. Ezek ugyanis céltalanul, értelmetlenül vannak beépítve. Például az egyik ajtó kinyitásához néhány felülnézetes-ládatologatós feladatot kell teljesítenünk. Máskor a régi C64-es klasszikust idéző ágyúcsatás játékban kell győzedelmeskednünk. Még aránylag az elfogadhatóbbak közé tartozik a mini-játékok között a többször előforduló Hanoi puzzle. Ez az a játék, amikor különböző méretű korongokat úgy kell átrakosgatni egyik oszlopról a másikra, hogy egy korongon nem lehet egy nála nagyobb méretű korong (láthattunk már ilyet a „ECHO - Secrets Of The Lost Cavern”-ben és a „Journey to the Center of the Earth”-ben).

És akkor jöjjön a fekete leves. Valamelyik panelből egy olyan játékkal szerezhetjük meg a szükséges négy számjegyű kódot, mint az egykori Frog gémek (amikor egy békával kellett átjutni az út egyik oldaláról a másikra), csak ezúttal egy majmot irányítunk. Erre már tényleg nincs igazán nyomdafestéket tűrő kifejezés.

El kell ismerni, hogy a helyszínek változatossága tényleg ad némi pozitívumot. Vannak labirintusszerű erdők, egy lebegő kastély, légi kikötő és a Régi Atlantiszon is teszünk egy látogatást. Plusz, az egyik erdőből való menekülés, és a légi kikötőben történő lopakodós rész, szintén feldobja a játékmenetet.