A 20. szászad, vita nélkül, legmeghatározóbb irodalmi alakja, a krimi irodalom koronázott királynője, Agatha Christie, eddig már 3 alkalommal megihlette az Adventure Company és az aWe Games-t, akik eddig eléggé hullámzó minőségben kezdték feldolgozni az írónő zseniális műveit. Ö róla még zárójelben gyorsan megjegyezném, hogy nem csak a regényei, hanem az élete is bővelkedett rejtélyes momentumokban, például az 1920-as évek elején több, mint 10 napra eltűnt, az autóját gazdátlanul találták meg egy tó mellett, így mindenki arra gyanakodott, hogy a férjével való megromlott viszonya miatt öngyilkos lett. Végül több 10 mérfölddel arrébb került elő egy hotelben, a felajzott újságírók kérdéseire, pedig azt válaszolta, hogy nem emlékszik, hol is töltötte az előző napokat. Az élete végéig nem mesélte el senkinek, hogy mi is történt vele valójában…
De visszatérve a kalandjátékok regényes világára, meg kell említenünk, hogy az első Christie adaptáció a 2005 nyarán megjelent, a Tíz kicsi négeren alapuló And Then There Were None volt, amely viszonylag szép grafikai prezentációval, kissé átszabott történettel, és egy halom, a továbbjutást nehezítő bug-al volt felszerelve. 2006 őszén jött a Murder of The Orient Express, amely immár szép is-, izgalmas is-, de sajna nagyon rövid IS volt. Végül a tavalyi év végén jelent meg eme írás tárgya, az Evil Under Sun, mely nem rég került a hazai polcokra ékes magyar feliratozással a SevenM forgalmazó jóvoltából (majd szóljatok, hogy ne felejtsek el egy egész fejezetet szentelni a honosítás hiányosságainak és pozitívumainak – a hivatalos fordítások nagy részével ellentétben, kivételesen neki van olyanja is). Amúgy mind a regény, mind játék eredeti angol címét Poirot egyik megjegyzése adta, miszerint a gyilkos is ugyanazon a kellemes későnyári nap alatt sétál, mint a többi, ártatlan nyaralóvendég.
Poirot, a derékban jól fejlett belga nyomozó (korai Cartmanként bizonygatja az egész történet során, hogy ő nem túltáplált, hanem csak erős csontozatú...) jól megérdemelt nyaralását tölti egy kis Dél-Angliai üdülőtelepen, és persze jó hiperaktív nyomozóként, mi mást is csinálhatna egész idő alatt, mint a többi vendég után kémke… , ő szaglászik, míg végül a hét fénypontjaként egy fincsi fojtogatós gyilkosságsorozatra és fényt deríthet. Bár az érdekes, hogy amíg szerencsétlen színésznő örök nyugalomra lel az elvetemült támadója által a tengerparti barlangnál, szerencsétlen Poirot-nak olyan apró-cseprő ügyekben kell segédkeznie, mint a madárles építése Linda kisasszony számára, vagy a 30 éves házassági évfordulót ünneplő házaspár számára ajándék szerzés (a férjnek egy ókori pénzérmét talál, a feleségnek pedig egy sálat), sőt a sziget körül őgyelgő német tengeralattjárók útvonalának a kuksolása távcsővel (a fejlesztők a történetet valamiért átették a 30-as évek elejéről a 2. világháború elejére), és vagy 5 maratonnyi távot is megtehetne, annyiszor fogja körbe-körbe rohangálni az üdülőhelyet (amelynek az az apró szépséghibája, hogy a kaland alapjául szolgáló grafikus engine nincs mindig a helyzet magaslatán, 3-4 képenként jó 20-30 sec-re reszeli a winchestert, problematika akkor van, ha valamiért pont olyan szomszédos képernyő között rohangálunk, amelyet ez a kellemes töltési rutin határol: a falat kaparjuk, hogy tovább bámuljuk a fekete képernyőt, mint az eseményeket…). És mindezt teszi a szokásos elefántcsontfehér fanelöltönyében, kényelmesebb pihenő öltözékről valószínűleg nem hallott :D
Rohangálni sajnos pedig muszáj, mivel a kaland menete a mostanság eléggé hanyagolt jó öreg pixel vadászatos módszere alapul, olyannyira, hogy, Syberiát és Monkey Islandeket megszégyenítő időmennyiséget fogjuk az orrunkat a monitorba dugni, hogy észrevegyük a továbbjutáshoz szalaszthatatlan tárgyakat, amelyeket mindig jól elrejtettek a környezetükbe a gaz programozó bácsi/nénik. Tehát ne feledjünk a képernyő minden egyes centiméterjére szorgalmasan kattintgatni a bal egérgombbal, hátha találunk valami fontosat, bár a kutatásban segítségünkre lehet maga a kurzor is, amely az előző Agatha kalandokhoz hasonlóan tartalmaz egy üveggömb/nagyító szerűséget, ami mindig az adott szituáció szerint váltogatja az alakját. Például, ha kommunikálni akarunk a vendégekkel, vagy a személyzet valamelyik szimpatikus tagjával (vaj’h miért van mindenkinek olyan kockafeje, mintha most faragták volna ki egy gyárilag hibás sablon alapján?), akkor egy száj alakját veszi fel, de például hallgatózhatunk is, ezt a nem túl Poirot-hoz illő tevékenységet egy fül ikon jelképezi. Plusz, ha már összeharácsoltunk egy halom tárgyat, akkor a jobb egérgombbal előhívható inventoryban érdemes mindent a nagyítóra kattintva megvizsgálni, mert sokszor így juthatunk nyomokhoz, vagy olvashatunk el egy izgalmas újságcikket, például a regénynél nagyobb szerepet kapó kalózkincsről.
Azért, hogy a túlságosan lassan beinduló story-n való elszundítást elkerüljük, figyelmesen hallgassunk mindig végig minden beszélgetést, mivel néha nem semmi verbális humornak lehetünk szem és fültanúi, amely nem másból ered, hogy a játék történéseit a nagy nyomozó a londoni barátjának, Hastingsnek meséli, aki igen érdekfeszítő megjegyzéseket tud megereszteni az eseményekkel kapcsolatban, különösféleképpen belga barátjának térbeli kiterjedésére, a vendégek viselkedésére, és apró-cseprő titkaikra :D. Például Poirot (nem)kicsit fél a víztől, és szintúgy irtózik bármilyen fizikailag megerőltető tevékenység végzésétől, de Hastings mindig megpróbálja kárörvendő megjegyzések tucatjaival rávenni a dologra :D A mesélősdiből fakadóan van egy érdekes csavar is a játékmenetben, mivel nem magát a nagy detektívet irányítjuk, hanem a barátját, aki olyannyira beleéli magát a történetbe, hogy szinte szerepjáték szerűen beleképzeli magát az eseményekbe. Ebből fakadóan a képernyő tetején lévő ikonsorban elhelyezkedő arcképpel bármikor visszatérhetünk a londoni irodába, ahol a szereplőkről olvashatunk mindig friss információt, és tippeket kaphatunk a továbbjutást illetően az íróasztalon elhelyezkedő varázslatos kártyaolvasó csodakütyütől.
És most a magyarítás beígért boncolgatása következik, mindenki nyissa nagyra a látó receptorait. Hála az égnek egyre jobban elterjedő tendenciának számít, hogy olyan játékokat is adnak ki hivatalos magyar szöveggel kishazákban, mint egyes kalandjátékok, amely stílus képviselői köztudottan bőbeszédűek. A piacon találkozhatunk kevésbé jól sikerült fordításokkal (mint a botrányos Runaway 2), viszonylag jól sikerülttel, és olyan felemásokkal is, mint a Nyaraló gyilkosok., amelyen valószínűleg több ember is dolgozhatott, mert vannak egyes olyan párbeszédek, amelyek szóról-szóra megegyeznek a könyv magyar kiadásában olvasottakkal (ez amúgy nagyban emeli a hangulatot is, legalább a karakterek személyisége megegyezik a regénybelivel, ha már a kinézetük távol van tőle, nagy pirospont az aWe-nek), ezt a minőséget ellenpontozza sajnos a félre- és tükörfordított kifejezések garmadája. Például kedvenc nyomozónk gyakran idézett szólása, az, hogy ne felejtsük el használni az agyunkat. Ezt a játékban is emlegeti többször a „gray cells” kifejezéssel, miközben a fejére mutogat. Derék fordítóink a kifejezést nagyon szépen kis szürke cellákra honosította, ami kifejezetten hülyén hangzik, látva a szituációt. Valószínűleg a forgalmazónál senki sem játszott a játékkal (és egy Agatha Christie művet sem olvastak), mivel szinte ordít erről a szóról a furcsaság, bár ez szemet szúrhatott valakinek, mivel a doboz hátulján is emlegetik a játékosok kis szürke celláit, immár idézőjelbe rakva. A tükörfordításokat pedig gyönyörűen illusztrálja a „swimming dress” úszóruhának való átnevezése fürdőruháról (jah, leússza a százat is Pekingben), de hála az égnek az összes fontosabb párbeszéd tökéletesen érthető, a hunosítás miatt nem fogunk elakadni a kalandjaink során.