Az argentin LCB Studios által csak „Pixel-Pulpnak” nevezett saját stílusa ismét hozza az első részből, a Mothman 1966-ból megismert hangulatot és játékélményt. Ez röviden annyit jelent, hogy szinte semmi sem változott az első részhez képest, sem grafikában, sem a játékmenetben, sem pedig a zenében. Ha tehát nem jönnek be neked a pixeles vizuális-novellák némi mini-játékokkal kiegészülve, akkor ettől a résztől garantáltan nem leszel boldogabb.
A Varney Lake három tinédzser 1954 nyarán szerzett élményeit mutatja be. A három főszereplő, Jimmy, Christine és Doug barátságát az a tipikus Stephen King könyveiből ismert barátság jellemzi, amely alatt az ártatlanságot, az összefogást, a nyári tervek szövögetését, és a helyi rosszfiúk előli meneküléseket értem. Amikor azonban megmentik a vámpír Liszt életét, életük rejtélyes és komor események sorába sodródik.
Ezt a régi történetet a már felnőtt Jimmy és Christine meséli el az első részben megismert Lou Hillnek, annak a paranormális nyomozónak, aki a tervek szerint a következő epizódokban is felbukkan majd. A „jelen” tehát 1981-ben játszódik, és ami igazán összekavart engem, az az első részben megismert szereplők felbukkanása volt. A zavarom abból fakadt, hogy nem igazán értettem a jelentőségüket a sztoriban, és az ő bevonásuk inkább csak megakasztotta a főszálat, minthogy előrébb lendítette volna. Minden bizonnyal a jövő epizódokban megkapott főbb szerepük miatt kellett ez, amire ráfoghatjuk, hogy karakterépítéssel van dolgunk.
A legfőbb fókusz azonban az 1954-es eseményeken van, és szerencsére sokkal több időt töltünk el a három tinédzserrel, mint az esőáztatta 1981-es töltelék epizódokkal. De a mindössze kétórás játékidő sajnos nem engedi teljesen kibontakozni a sztorit és a három főszereplőt sem. Leginkább azzal volt bajom, hogy a játék végére érve hiányérzetem támadt a nyári kalandokkal kapcsolatban, és még legalább 1-2 epizódot átéltem volna a gyerkőcökkel és a vámpírral, hogy róluk és Lisztről is további érdekességeket tudhassak meg.
A bonyodalom és a rejtélyesség viszont egész jól van adagolva, még annak ellenére is, hogy kb. a játék felétől már tudtam, hogy mi is történt valójában Douggal, aki miatt a másik két tini élete teljesen másképp alakult, mint ahogy azt valaha is eltervezték. A rejtélyesség ugyanis inkább Liszt szerepét lengi át, akiről egészen a végéig nem tudhatjuk, hogy a karaktere a jók vagy a rosszak közé sorolható.
Varney Lake, mint helyszín sajnos nincs annyira hangulatos, mint a Mothmenben megismert éjszakai benzinkút és környéke. Nincsenek a sötétből előlopakodó prérifarkasok, illetve fákon megbúvó molyemberek. A Varney Lake inkább karakterdráma szeretne lenni, és az ilyen hangulatosabb részeket a rövidebb, 1981-es epizódokra hagyja.
A történet lezárása viszont egy nagy kotyvassz lett. Egyrészt hirtelen ér véget, és csak pislogtam, amikor már a stáblista jött szembe velem. Másrészről meg kicsit logikátlannak és összedobottnak is éreztem, mintha az író nem igazán tudta volna, hogy miként zárja le a sztorit. Ami pedig még inkább homlokráncolós volt, az a stáblista végén előkerülő, különböző titkos befejezések száma. Először megörültem, mert úgy gondoltam, hogy akkor ezek szerint vannak súlyai a döntéseinknek, és ha újra játszom, akár egy értelmesebb befejezést is megkaphatok. Viszont amikor harmadszorra sem értem el más befejezést, rájöttem, hogy semmi értelme döntéseket váltogatni, mert valószínűleg abban rejlik a titkos befejezések kulcsa, hogy milyen sikeresek vagyunk a mini-játékokban.
A mini-játékoknál viszont ugyanaz a gond jött elő mint az első részben, hogy túl bonyolultak és idegesítőek lettek. Bárhogy is akartam, képtelen voltam akár egyet is megnyerni közülük. Persze ez azt is jelentheti, hogy csupán nem tudok játszani, de amikor egy játékélmény frusztráltságba csap át, akkor az nálam egyenlő a „hamarosan a kosárban végzed” mondattal.
Ahogy a Mothmennél, úgy itt is, ami hiányosság érte a játékmenetet és a narratívát, azt a grafikával és a zenével kárpótolták. A Varney Lake gyönyörűen megrajzolt pixel grafikával kecsegtet, amely most sokkal világosabb (sárgás, zöldes, türkizes) színekkel (is) dolgozik. Az esti színek és az árnyékolás természetesen most is abszolút profi módon lettek bemutatva.