Mielőtt belecsavarodnánk a végeláthatatlan hétfők sorába, térjünk vissza egy kicsit egy bizonyos vasárnap estére. Randal, a kissé beképzelt, 20-as éveit taposó srác két legjobb barátjával (akiken kívül nincs is más) nagy vidáman sörbefolytja örömét, mert a két utóbbi hamarosan összeházasodik. Persze, mivel tipikus liberális, a hanyatló nyugat eszméjét magának valló mai átlag fiatalokról van szó, így az eljegyzést egy füstös kocsma sarkában a folyékony kenyér minél nagyobb mennyiségben történő elfogyasztásával, és az alkohol mennyiségének növekedésével egyenes arányban egyre elborultabb történetek mesélésével ünneplik meg. Az est csúcspontjaként a boldog pár erősebbik nemhez tartozó tagja, Matt, olyannyira felcsap a garatra, hogy kénytelen a vendéglátóhelyiség mellett nyíló sikátorba sietősen távozni, hogy ott úriasan meglevegőztesse a kisvukkot. Randal természetesen, mint minden jó haver, a srác nyomába ered, hogy hangosan kiröhögje lelki támaszt nyújtson neki ezekben a nehéz percekben. Mikor visszamennének iddogálni, hősünk észreveszi, hogy a haversrác elhagyta a pénztárcáját, amit persze gyorsan fel is kap, hogy visszaszolgáltassa a jogos tulajdonosának. Ekkor örömmel konstatálja, hogy a bukszában egy szemmel láthatóan értékesnek tűnő gyűrű foglal helyet némi pénzmag társaságában. Randal olyannyira elmerül a zeggyűrű varázslatos kisugárzásának csodálásában, hogy a pillanat elszáll, Matt visszamegy a krimóba, a tárca pedig ideiglenesen az új tulajánál marad. Ez pedig beláthatatlan következménnyel jár 3 hősünk kapcsolatára és a világ sorsára nézve.
Történetünk egy erősen másnapos hétfő reggelen folytatódik, mely békés napszakot jól jegyezzük meg, mert még sokszor fogjuk látni (egyre kevésbé nyugodtnak) a játék során. Természetesen fontos dolog a barátság, így első utunk Matt házához vezet, hogy visszaszolgáltassuk neki a tárcáját, amikor szomorúan konstatáljuk, hogy a jeggyűrű elvesztése miatti fájdalmában a srác önkezűleg (és igen véres módon) véget vetett az életének. A világból való erőszakos távozásának okaként pedig a búcsúlevelében a legjobb barátja genyóságait nevezi meg okként. Randal persze nem tudja megállni, hogy ne játssza az okoskát az ügyre ráállított ballonkabátos nyomozónak, így a nap hátralevő részét az őrszobán töltheti alibigyártással. Estére végül sikerül hazavergődnie, hogy hullaként zuhanjon az ágyába. Másnap pedig csodálkozva konstatálja, hogy az újság szerint már megint hétfő van, Matt mindig halott, a tűzlépcső (amit az első számú hétfőn tett tönkre, amikor a főbérlő elől menekült) pedig le van szakadva. Ekkor egyrészt rájön, hogy valamiféle időviharba keveredett, másrészt pedig óvatosan kell cselekednie, mert hiába ismétlődik a nap, a tettei örökre beleivódnak a tér-idő koontinumba, nem nullázódnak le minden napkezdéskor. Ennek a sajátosságnak köszönhetően talán van esélye kimentenie a barátját a halál csontos karmaiból, és ép ésszel kikeverednie az egyre nyomasztóbb történésekkel megáldott hétfők kavalkádjából. Nem szívesen lőnék le további részleteket a történetből, ugyanis a játék élvezeti faktorának egyik nagy részét az adja, ahogyan megpróbáljuk helyre hozni a dolgokat, mégis minden napismétlésnél csak rosszabbra fordulnak az események.
A játék első pillanataiban rögtön észrevesszük, hogy nem egy átlagos kalanddal van dolgunk. Csak a vak nem látja, hogy a történet kiindulópontja a Gyűrűk Urát és az Idétlen Időket hivatott kiparodizálni (és ez csak a kezdet). Aztán, észrevesszük, hogy a kezelőfelületünk egy fluxus-kondenzátor, a kezdőszobában több klasszikus film és játék poszterével van teleszórva a fal, a sarokban egy őskori árkád masina álldogál (későbbiekben majd besettenkedhetünk a társbérlőnk, Mortimer szobájába is, ahol egy igazi otaku múzeumra lelünk). Ahogy pedig haladunk a zeggyűrű okozta kalamajka felgöngyölítésében, úgy akadunk töménytelen, közvetlenül az orrunk alá dugott (néha pedig rejtett) hivatkozásokba a teljes 20. századi és napjaink popkultúrájából. Amit el nem tudom képzelni, jogilag hogyan oldottak meg a Daedalicnél. Elvégre nem arról van szó, hogy enyhe utalásokat kapunk ismert/ismeretlenebb művekre, hanem konkrétan idézeteket, karaktereket, tipikus jeleneteket (néha egészen viccesen elferdítve, mint az útlezárásnál látható „Itt nem jössz át” Gandalf-tábla) nyomnak a képünkbe a fejlesztők egy halom könyvből, filmből, zenéből és játékból kicsenve. Erősen gondolkodtam, hogy összegyűjtöm, azokat az alkotásokat, melyekből elemek jelennek meg, de mivel ezekből első ránézésre is több tucat van, így letettem róla. A teljesség igénye nélkül a Randal’s Monday tiszteleg a Star Wars és, Star Trek filmek, a Twilight Zone, régi videojátékok, Lucasarts klasszikusok (leginkább DoTT, Full Throttle és Sam and Max), a Vissza a Jövőbe trilógia, a Half Life, az Alien, a Portál, az ICO a Gyűrűk Ura, Korongvilág, Buffy és még egy halom, a geek kultúra kemény magvát képező mű előtt. Az utalások talán egyik legaranyosabbika, amikor a városi metrón utazva a töltőképernyőn különféle játékokból kapunk tippeket („Ne felejtsd el, két fegyver lehet csak nálad egyszerre” – Duke Nukem Forever, „Az élőhalottak ellen igen hatásos a Cure varázslat” – Final Fantasy sorozat).
Ha volt esze, a kiadó valahogy tett róla, hogy ne legyen mindebből jogi hercehurca, mert különben a gatyájuk is rámehet majd az ügyvédekre. A kaland kuriózumát amúgy ez a kockaság adja. Először például kissé fura volt, hogy az ÖSSZES, a játékban szereplő karakter úgy beszél, hogy valamilyen filmből vagy játékból kölcsönzött idézetet vesz a szájára, másodjára ez kissé irritáló, harmadjára pedig rá lehet érezni a dolog ízére. Egy idő után már kifejezetten élvezetes, ha felismerjük, hogy mit honnan emeltek át a készítők. Ez kérem szépen, nem egy kalandjáték, hanem egy teszt: lemérhetjük vele, hogy mennyire is merültünk el ebben a szubkultúrában. Ha eléggé, akkor nem csak érteni fogjuk a poénokat, hanem hangosan is fogunk heherészni rajtuk, ha pedig csak a felszínt karistoljuk, akkor értetlenkedve fogunk bambulni, hogy mi is a vicces a látottakban. Azt kell mondanom, hogy a Nexus Game Studios ügyesen ráérzett, mikor érdemes egy ilyen játékkal bepróbálkoznia. Ma már, amikor tömegek járnak videojátékos eseményekre, Conokra, cosplay-versenyekre, VGL-re, meg lehet jelentetni egy ilyen alkotást, de teszem azt, tíz évvel ezelőtt erősen bukásra lett volna ítélve a koncepció (még talán öt éve is). És akkor még nem is mondtam a legjobbat: a játékban elhangzó összes szöveg angol változatát korrektúrázta, és a főhősnek a hangját nem más adta, mint a Shop Stopból/Clerksből ismert Randalt játszó Jeff Anderson (minek köszönhetően egészen változatos káromkodásokat hallhatunk). Ha ez nem lenne elég, Jay és Néma Bob is tiszteletét teszi a kalandban digitális valójukban (a két ütődött hangtalan tagja itt sem ad ki egy mukkot sem magából, így „csak” Jason Mewes-t kellett leszerződtetni némi szinkronmunkára). Igazi kockamennyországgal van dolgunk!
A Randal’s Monday nem csak a popkultúra, hanem a klasszikus kalandjátékok előtt is tiszteleg, mármint ami a játékmenetét illeti. Nem is tudom, utoljára mikor nyomkodtam ennyit a jobb és a bal egérgombot (vagy az A és X gombokat; a stílustól szokatlanul egészen kellemesen játszható X360-as gamepaddal is). Ugyanis az igen változatos helyszíneken utunkba kerülő szinte összes tárgyat megvizsgálhatjuk és megnézhetjük, hogy hősünk milyen gizdaságot fűz hozzájuk, arról nem is beszélve, hogy azoknak az objektumoknak is szinte végeláthatatlan a sora, melyeket besuvaszthatunk a feneketlen inventorynkba. Ez pedig a Sierra és Lucasarts éra óta nem nagyon látott időigényes pepecseléshez vezet (kivéve a Deponiat, ott annyi pepecs van, hogy az már pipacs). Ahogyan a továbbjutáshoz szükséges, fejtörőknek álcázott idegőrlő feladatokon való átkecmergés is megköveteli a maga jussát a rá fordított idő és agysejtpusztítás tekintetében. Az elénk kerülő problémák egy részét ugyanis hiába próbáljuk földi halandókhoz mért észjárással abszolválni, sokszor néha lehetetlen kitalálni a megoldást (a metrójegyet áruló csúnyanéni telefonját például, ha megnyúznak, sem jöttem volna rá magamtól, hogyan kell kiiktatni). Mindehhez pedig nulla segítséget kapunk. Jó, a space megnyomásával megnézhetjük, hol vannak a hotspotok, de a továbbjutással kapcsolatban ritkán árulnak el a karakterek hasznos információt, súgó pedig semmilyen formában nincs (pedig a Dark Eye: Memoria-ban használtat nagyon szerettem; nem nyomta a képedbe a megoldást, hanem finoman rávezetett). A töltésképernyőkön is csak olyan általános tippeket olvashatunk, hogy ha elakadunk, akkor érdemes mindent töviről-hegyire átnézni, és mindenkivel mindent átbeszélni. Hátőőő, köszi. A kaland tehát nehéz! Ami mondjuk még pozitívumnak is mondható a manapság divatos, egyre felszínesebb alkotásokkal összevetve. Szintén pozitívum a játékidő hossza is, ami alsó hangon olyan 10 óra körül van (ha sokat szenvedünk, akkor lesz az 13-14 is). Ennyi idő alatt természetesen az a pár helyszín, amin megfordulunk, könnyen unalmassá tudna válni, de minden fejezetben egyre borultabbá váló sztorinak hála mindig feldobódik valamivel a kinézetük (személyes kedvencem a koalamaci-invázió volt), plusz a szabadság illúziója is megadatik, ugyanis az aktuálisan elérhető városrészek között bármikor ide-oda utazhatunk a metróval.
A grafikai megvalósítás is kellemesnek mondható, mind a szereplők, mind a hátterek kézzel vannak rajzolva, méghozzá egészen aprólékosan. A látvány egészen összetett, ha jól megnézzük, az utcák utolsó kockaköve, az épületek összes téglája ki van dolgozva, pedig elsőre szinte nagyon egyszerűnek tűnik, amit a képernyőn látunk. Ez talán amiatt van, hogy a rajzstílus (direkte, vagy nem direkte) tök olyan, mintha egy flashjáték lenne: mindenhol erős fekete kontúrt, és élénk színábrázolást láthatunk. A hangok és a muzsikák is rendben vannak, sőt ez utóbbiakat kiemelném, ugyanis nagyon szép gitárszólókat hallhatunk, melyeket tökéletesen egészítenek ki különféle egyéb valódi hangszerekkel játszott dallamok (le az elektronikus prüntyögéssel!). A szinkron is profi, fentebb már írtam, milyen hírességek hangjait hallhatjuk egyes szereplőknél, de az ismeretlenebb aktorok is nagyon jól alakítják a karakterüket. A hangulatot sem elemezném itt ki, úgy is a fél cikk arról szól, milyen frankó utalgatásokkal teremtik meg a készítők az atomszférát, így már csak azt kell mondanom, hogy mindenki szerezze meg a Randal’s Mondayt, aki nem retten meg a szokásosnál debilebb és alpáribb humortól, ugyanis a debütáló Nexus műve nagyon egyben van!
(A Daedalicnek nagyon szépen köszönjük a Randal's Monday tesztpéldányát!)
(Many thanks to Daedalic Entertainment for the press version of Randal's Monday!)