Hogy ez miért van így, annak dramaturgiai okai vannak. Elindítottam ugyanis a játékot, és se szó, se beszéd, belecseppentem valaminek a kellős közepébe, amiről azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. Nincs sem bevezető videó, sem narrátor, nincs gonosz király vagy világuralomra törő Lilacsáp, csak egy kislány, aki sétál. Ez az alapkoncepció, amiből csak később kerekedik ki egy történet, de az úgy tudja beszippantani a játékost, hogy az szinte észre se veszi, hogy máris a végére ért az eseményeknek.
Persze, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a Luna nem egy hosszú játék, de egy hozzám hasonló vénség számára ez inkább előny. Ahogy egyre több dologgal kezd foglalkozni az ember, egyre kevésbé érti ezeket a 30-50-70 órás játékmeneteket, és egyre kevésbé ér a végére mindenféle játékoknak. Ennek okán nagy köszi a fejlesztőknek, hogy a Luna jóvoltából a hozzám hasonló boomereknek is lehet némi sikerélménye. Mert persze, ahogy az már lenni szokott, ez esetben is szépen kerekedik a történet egy távoli világról érkező árnyról, ami mindent elborít, a fura, földből kinövő, elhagyatott toronyról és az amnéziás kislányról, de azért a katarzis és a fordulat csak a legutolsó percekben érkezik el.
De ne szaladjunk már rögtön a legvégére! Csak maradjunk meg az egyébként lassú patakként folydogáló történet alapjainál, ami - csak, hogy legyen mihez viszonyítani - olyan játékokra emlékeztet, mint a Lilly Looking Trough, a Silent Age - esetleg a Samorost. Egy magányos, inkább a feladványokra, mit a gyűjtögetésre fókuszáló kalanddal állunk szemben, ahol nem csak egy szereplő, nem csak egy dimenzióban tevékenykedik, hanem a körülmények és az idő folyása is hatással van arra, hogy hogyan alakulnak majd az események.
A helyszín ezúttal, ahogyan azt már korábban is írtam, egy varázslatos torony, ami egy a semmiben álló ajtó kinyitása után jelenik meg. Az is csak némi játék után derül ki, hogy a helyszín nem is a Földbolygó, hanem egy másik, amúgy szintén lenyűgöző világ, ahol hamarosan egy kis mágikus lény is a főhős társául szegődik.
A toronyban az idő és a tér nem a szokásos mederben hömpölyög: sok esetben találkozunk kapcsolókkal, amik a múltba vagy éppen a jövőbe vezetnek, és számos olyan feladvány van, amit csak az események időben való eltolásával oldható meg. Ilyesmit már láttunk korábban például a Silent Age-ben is, mostanság tök divat ezzel operálni, de a Lunában más is képbe kerül. A fejlesztők csavartak még egyet a dolgokon, és ennek az ötletnek köszönhetően a kis varázs lényünket (aki egyébiránt egy kövér, tüskés macskára emlékeztet) további hatalommal ruházták fel: a cicus önön árnyékává tud válni, így sok esetben a megoldást nem is a szépen megrajzolt tárgyakon, hanem a tárgyak mellett, vagy a falon felfutó “árnyékvilágban” kell megkeresnünk. A múlt, a jelen és a jövő valósága pedig - keveredve az árnyékvilággal - nagyon mókás fejtörőket eredményez. Olyasmit, amihez foghatóval még nem nagyon találkozhattak még a legedzettebb kalandorok sem.
Éppen ezért óriási piros pont a fejlesztőknek, hogy nem gondolták nagyon túl ezeket a feladványokat. Nem állítom, hogy minden flottul halad a játékban, mert azért van néhány helyzet, amikor felszalad az ember szemöldöke - sőt vannak kifejezetten ügyességi részek is, de azért annak ellenére, hogy a játék tényleg csak minimálisan kommunikál velünk játékosokkal, a fejtörők logikusak, hamar megérthetőek, és némi gondolkodással tovább lehet rajtuk jutni. Annak ellenére is így van ez, hogy néha nem is csak egy szobában van a továbbjutás kulcsa, hanem egy nagyobb terület kell felfedezni annak érdekében.
De a szuper ötleteken és furfangos, de nem túlbonyolított feladványokon túl van még valami ami miatt a Luna igazán nagyot üt, mégpedig a teljes egészében kézzel animált környezet. Sajnos nem nagyon dívik ez a stílus már 2020-ban, pedig ritkán látni ehhez foghatóan lenyűgöző látvány világú játékot.
A világ és a szereplők nem rajzfilmszerűek, legalábbis a szó hollywoodi értelmében nem azok, inkább a művészi hatások dominálnak vizuálisan, de ez nem zavaró. A hátterek két dimenziósak, szépek, mégis egyszerűek, a színvilág csodálatos, a helyszínek gazdagon illusztráltak. A kislány a macsek és az effektek mozgása nagyon szép, így nem csoda, hogy nagyon kellemes érzés ránézni az elképesztően finoman kidolgozott összességre.
A zene ezzel szemben leginkább csak az effektekre koncentrál és jórészt megmarad a háttérben megbújva. Néhányszor ugyan előfordul, hogy felcsendül valamiféle melódia, de ezt leginkább a drámai hatás kiemelésére használták a játék alkotói, és ha hiszitek, ha nem, nagyon működik a dolog. Így kerek az egész.
Mindent összevetve, le vagyok nyűgözve. Nagyon kellemes meglepetést okozott nekem a Lantern Studio nagy nehezen összekickstartolt játéka.
Kijelenthető, hogy a “Luna - The Shadow Dust” a maga nemében egy mestermű, amit minden kalandjáték kedvelőnek ki kell próbálnia. Távolról sem a tökéletessége miatt, mert sok helyen látszik, hogy ez a fejlesztők első játéka, hanem azért, mert varázslatos. Egy olyan játék, amit nem csak játszol, hanem egyszerűen jó vele játszani, és az ilyesmi elég nagy kincs.