Azt már megtapasztalhattuk az elmúlt évek félsikereiből, hogy teljesen 3D-s point-and-clicket nem könnyű készíteni, és igazság szerint manapság már eladni sem könnyű az ilyet. Éppen ezért nem meglepő, hogy a stúdió a Rökit, felfedezős-rejtvényes játékként írta le, a point-and-click szót teljesen kihagyva belőle. És egy részből ebbe belekötni sem lehet, mert irányításilag tényleg nem egy point-and-click, viszont minden egyéb benne egy tipikus kalandjátékra hajaz.

A brit csapat semmit semmit sem bízott a véletlenre. Már a játék elkészítésének elején óriási mennyiségű információt gyűjtött össze az északi mitológiáról és a benne szereplő lényekről. Az ötleteikhez nagy segítséget nyújtottak John Bauer illusztrációi és a Neil Gaiman által 2017-ben kiadott Északi mitológia című könyv is. Az eredmény pedig egy igazán egyedi egyveleg lett a finn, dán, svéd, norvég és izlandi történetek egyesüléséből.

Független játék ellenére a Rökin 15 ember dolgozott több mint 3 éven keresztül. Az ex-Guerilla tagok, akik mindeddig szinte csak véres, eszetlenül gyilkolászós játékokon ügyködtek, szabad kezet kaptak, hogy végre alkothassanak valami erőszaktól menteset is. És bár a körülbelül 15 órányi játékidő alatt tényleg nem találkoztam véres jelenetekkel, mégsem nevezném a Rökit gyermekeknek készült alkotásnak.

A történet főhőse a körülbelül 10 éves Tove, aki édesapjával és kisöccsével Larsszal él egy erdőszéli házban. Édesanyjuk pár évvel ezelőtt meghalt, és apjuk e veszteséget, azóta sem tudta normális módon feldolgozni. Napjai iszákosan telnek, ezért nem csak a házimunka marad Tovére, de még a kisöccsének a felnevelése is. Egyik éjszaka azonban különös, vagy inkább hátborzongató dolog történik. A házukat egy óriási, fekete szörny támadja meg. Az apjuk a romok alá kerül, Tove és öccse pedig megpróbálnak elmenekülni a szörny karmai közül. Egy idő után azonban a szörnynek mégiscsak sikerül megkaparintania Larst, és végül egy mágikus portálon keresztül egy ismeretlen helyre teleportálódik. Tove viszont még időben megtalálja ezt a mágikus kaput, és a testvére megmentése érdekében úgy dönt, hogy ő is belép a kapuba.

Tove, aki a mágikus kapuból kilépve egy új, mesebeli lényekkel teli világban találja magát, nem sokáig ámuldozhat, ugyanis bármennyire is mesésnek tűnik a hely, nem sok tündéri van benne. Lepusztult helyszínek, különös trollok, mitikus lények, beszélő békák és fák állják Tove útját, és bármennyire is könyörög nekik, mindaddig amíg nem segít rajtuk, addig ők sem segítenek neki megtalálni a kisöccsét. Egy idő után aztán már különböző legendás óriásokat fogunk feléleszteni beteges álmukból, miközben Tove pedig szintén álomszerűen visszaemlékezik élete legszörnyűbb időszakára. A játék utolsó felére egyértelművé válik, hogy miért nem gyermekeknek készült játék a Röki. A cselekmény a szülők elvesztését és az ezzel járó gyermekkori traumát szeretné bemutatni nekünk, és szerintem úgy ahogy, de sikerült neki. A gonoszról, aki ezt az egész különös kalandot beindítja, most nem szeretnék beszélni, mert túl sokat spoilereznék vele, de annyit elárulhatok, hogy az ő szemszögéből nézve a dolgokat, látunk némi kapcsolatot Tove és az ő tragédiája között.

A játékban rengeteg érdekes karakterrel összefutunk, de a sok szereplő ellenére a Röki mégsem az a tipikus beszélgetős kaland. Dialógus rendszer igazából nincs a játékban, de nem is nagyon hiányzik, mert a karakterek úgyis elmondják nekünk a legfontosabbakat. Mindegyik karakterhez egy-egy érdekes fejtörő párosul, amiknek a fajtája szerencsére különböző és nagyobb megterhelés nélkül is megfejthető. Az alapkoncepció a fejtörőknél általában az, hogy az adott karakternek mindig szüksége van valamilyen tárgyra, amit nekünk kell megtalálnunk, de akad olyan is, aki egyszerre négy feladatot is ránk sóz. Vannak benne tipikus puzzle rejtvények is, értem ezalatt a forgatható mechanikákat, rúnákat és a többi hasonlót. Vannak benne viszont interaktívabbak is. Külön kiemelném például a hatalmas pókos fejtörőt, amikor a fények segítségével kellett túljárnom a nyolclábú eszén. Vagy van az a rész, amikor láthatatlanná tudunk válni, és kapunk egy „mindent látó” maszkot amivel újabb részletek tárulnak fel előttünk a helyszíneken. A harmadik fejezetet követően pedig még egyet csavarnak az egészen a fejlesztők, mert ott már két karaktert is irányíthatunk, ami ugye a még sokoldalúbb logikai fejtörők kihasználását is lehetővé teszi.

Egy valamire azonban nagy szükségünk van ebben a játékban, mégpedig a jó memóriára. Nagyon meglepődtem, amikor először megláttam a térképet Tove naplójában. Egy indie kalandjátékhoz képest rengeteg a bejárható terület, amelyek közül néhányat úgynevezett átvezető területek kötnek össze, melyek inkább csak a játék hangulatát és látványvilágát igyekeznek erősíteni. A helyszínek 90%-a mindig rejt valamilyen érdekességet, legyen szó fejtörőről, vagy valamilyen karakterről, esetleg begyűjthető tárgyról. Utóbbiak azért is érdekesek, mert nem mindegyik talált tárgy szükséges a továbbhaladásunkhoz. Szerencsére ezeket Tove egyből külön helyezi a naplójának egy külön erre a célra kialakított fejezetébe és történetileg igazából ezeknek a tárgyaknak semmi jelentőségük nincs. Viszont sok olyan játékos van, akik szeretnek gyűjtögetni, akár hozzáadnak valamit a történethez akár nem. Nos, ez a fajta lehetőség a Rökiben is megvan.

Az említett naplóhoz még annyit, hogy Tove minden fontos dolgot feljegyez benne, és ez óriási segítség a memóriánk felfrissítésére. A nagy térkép és a non-lienáris játékmenet miatt bizony néha alaposan összekeveredtem, hogy mit is csináljak meg elsőként, vagy csak úgy egyáltalán. Volt úgy, hogy olyan fejtörőt sikerült félig megoldanom, amit végül csak 2 óra elteltével tudtam teljesen befejezni. Ilyenkor nagyon jól jön a napló, de azt azért meg kell jegyeznem, hogy a benne való lapozgatás kissé nyakatekert lett. Olyan sok abban is az információ, hogy szerintem túl sokáig tart bármit is gyorsan kikeresni benne.

A fejtörők egyébként teljesen logikusak, és erre sokszor csak akkor jöttem rá, amikor megoldottam őket, igaz néha külsős segítséggel. Ami már nagyobb gond, hogy nem mindig lehet tudni, hogy milyen tárggyal lehet interakcióba lépni, mert a felugró ikon csak akkor jelenik meg, ha vagy teljesen közel megyünk hozzá, és néha olyankor is csak akkor, ha Tove pont odafordul. Emiatt sokszor megtörtént, hogy hátrahagytam egy fontos eszközt, és hosszú percekig csak fel-alá járkáltam a helyszíneken.

De sajnos nem csak ez az egyetlen hibája a játéknak. A 14-15 órányi játékidő alatt rengetegszer kellett, túlságosan elnyújtott fejtörőket megoldanom. Némelyik már-már túlságosan idegesítő volt. Nem nehéz, hanem frusztráló. Vegyél fel valamit az „A” helyszínen, vidd a „B”-be, csinálj vele valamit, menj a „C”-be, hozd el a másik tárgyat a „B”-ből, és csinálj valamit vele. Aztán vidd az egyik tárgyat az „A”-ba, mert ott megint valami másra kell, és így tovább, és így tovább. Néha úgy éreztem, hogy túlságosan el vannak nyújtva benne ezek a dolgok, és a fele is elég lett volna belőlük.

A másik, ami meg elég nagy hiányérzetet hagyott bennem az volt, hogy bár a játék be tudja mutatni a szomorúságot és a traumát, de nem igazán tud hatni az érzelmeinkre. A vége is sajnos elég klisés és lapos lett, és őszintén szólva a hosszú játékidő miatt én valami extra jót vártam tőle, de az extra jótól ez bizony eléggé messze volt. Így visszagondolva, a narratíva egész végig csak döcögött, és ritkán kapott nagyobb lökéseket.

A játék grafikája és animációja nem mondható lenyűgözőnek, de a színvilága már annál inkább. Minden egyes helyszínnek más és más a színpalettája, és véleményem szerint tökéletesen tükrözi az éppen aktuális hangulatot. Az említett 3. fejezetben pedig, amikor a karakterek között váltogatunk, szintén változik ez a színvilág, és tükrözi az adott személy fantáziáját. Nagyon tetszettek a 3D hatás miatt előtérbe helyezett árnyak animációi, melyek hol mókusok voltak, hol gombák, vagy a későbbiek során ébredező farkasok. Mindehhez egy szépséges, 40 darabnyi, ambient stílusú zeneszám szolgáltatja az alapot, melyet a kanadai Aether, azaz Jason Taylor írt.

Az irányítás kétféle módon történhet. Vagy billentyűzettel, vagy kontrollerrel. Én az utóbbit javaslom mindenkinek, mert sokkal kényelmesebbnek éreztem. Tove egyébként egész könnyedén irányítható, szaladni is tud, de néha-néha azért képes egy-két másodpercre elakadni valamiben.