Kezdő indie fejlesztőként talán a point-and-clickbe a legkönnyebb belefogni - mondom ezt persze úgy, hogy én magam sosem készítettem még játékot. A klikkelgetős játékok áradata okozta nosztalgiafaktor miatt, az emberek újra zabálni kezdték a zsánert, és pár órára még a letűnt kezelőfelületeket is képesek lenyelni miattuk. Mégis, én úgy gondolom, ha egy ilyen játék elé ülnek le, titkon azért elvárják tőle, hogy a véget nem érő klikkelgetés mellett valami újdonsággal is szolgáljon nekik.
A Don’t Forget Me-t készítő, The Moon Pirates csapata úgy döntött, hogy megpróbálkoznak némi újítással. Dobták ezt az ősi kezelőfelületet, és helyére egy egészen másfajta megoldást helyeztek. A poén benne az, hogy a régi irányítást egy még ősibbre váltották. A játékban ugyanis nincs lehetőségünk egérhasználatra, és az összes parancs a játékostól a billentyűzeten keresztül kerül a játékba. Őszintén szólva, engem teljesen meglepett, hogy a játék magját igazából egy szöveges kalandjáték alkotja, és a végigjátszásom során ez sajnos elég sok frusztrációt okozott.
Ennek oka leginkább az volt, hogy a parancsok random szavakból állnak, tehát nincs benne „go left”, „open” és ezekhez hasonlók. Itt a beszélgetések során elejtett, és a társunk beszédjéből kihalászott szavakból kell válogatnunk. És bár nem tűnik egetrengetően komplikált dolognak, a valóságban ez egyáltalán nem egyszerű. Főleg nem olyanoknak, akinek nem az angol az anyanyelvük. A készítők a Her Story-t hozták fel példaként, de ha jól emlékszem ott elég logikusan volt felépítve ez a szöveg bepötyögés, és emlékeim szerint sokkal könnyebben rá tudtam jönni a helyes szavakra. Ezért nem egyszer megtörtént, hogy segítségül kellett hívnom a játék súgórendszerét, ami viszont, hát valljuk be, inkább csak még jobban összekevert.
A játékon belüli párbeszédekből viszont elég sok van. Narratív kalandjáték levén ez persze egyáltalán nem meglepő, és tulajdonképpen ezek a szövegek nincsenek rosszul megírva. Rajtuk keresztül ismerhetjük meg a főbb karaktereket, és a játékon belüli világ háttértörténetét. Sajnos azonban nem teljesen. A 2 órás játékidőbe egyszerűen nem fér bele az, hogy a produktumnak sikerüljön kiváltani a játékosból azt a fajta törődő érzést, aminek hatására esetleg érdekelni fogja őt a főszereplő, vagy a játékon belüli világ sorsa.
A cselekmény egy időrendileg nem specifikált jövőben játszódik. A Földet egy hatalmas háború tette tönkre. A béke egyetlen megoldása az volt, hogy az emberekbe chipet ültettek, mégpedig olyat, amely az emberek elméjébe csak a szép, tökéletes emlékeket vetíti ki. Persze, ahogy az lenni szokott, a kormány ezt a technológiát is saját hatalmának bebetonozására próbálja meg felhasználni.
A nyitóképernyő után a játékos egy Fran nevű fiatal lány irányítását veszi át, aki teljesen zakkant állapotban kerül egy Bernard nevezetű fickó memória klinikájára. Bernard megvizsgálja a lányt, és rádöbben, hogy a lány teljes emlékezetét letörölték. A történet logikátlanságai már itt elkezdődnek, és sajnos ezt a játék végéig tarkóvakaró megoldások tömkelege követi majd.
Bernard ugyanis gondolkodás nélkül befogadja az amnéziás lányt. És teszi ezt annak ellenére, hogy a munka, amit folytat, távolról sem legális, és ezért ez elég sok veszélyt hordoz magában. De ezt a húzását még el is nézhetnénk neki, hisz, ha törölték a lány teljes memóriáját, akkor valószínűleg nem egy kémről van szó. De az már eléggé logikátlan, hogy a cselekmény későbbi fázisaiban bármilyen jöttmenteket beenged, és feltárja előttük a klinika valódi funkcióját. Emellett a játékban fellelhető többi karakter és a közöttük lévő kapocs is teljesen logikátlanná válik a végére, de a spoilerezések elkerülése végett erről inkább nem ejtek több szót.
A sztori mondanivalóját viszont nem érheti kritika. Teljesen érthető lett, és a játék valóban próbára teszi a morális döntéshozatalunkat. Engem mindig elgondolkodtat, hogy érdemes-e feláldozni a szabadságunkat a totális békéért, vagy inkább szabadnak lenni, de egy ellentétekkel teli világban élni.
A Don’t Forget Me rövid lett ugyan, de a teljes alkotás nem tűnik úgy, mintha két-három óránál többet akart volna nyújtani. Ezt abból gyanítom, hogy a játék befejeztével olyan érzés fogott el, mintha csak egy hosszabb filmet ültem volna végig, amibe csak alkalomadtán kellett bele-bele nyúlnom, pontosabban bele-pötyögtetnem valamit. A logikai feladványok 95%-át a helyes szavak eltalálása teszi ki, tehát gondolhatjátok, hogy túl sok változatosság nem éri a játékost.
Helyszínekből nem sok van, de ami van, az viszonylag egész jól néz ki. A hátterekkel, az animációkkal és úgy összességében a dizájnnal nincs semmi baj, és a pixel-art, a maga apró kis kockásságával egyáltalán nem zavaró. Viszont, ha a többi pixel-art játékokhoz hasonlítom... hát nem igazán látni benne semmi kiemelkedőt. Ez persze nem rosszat jelent, csak annyit, hogy teljesen átlagos.
Bár a készítők jazz-punk kalandjátékként jellemezték az alkotásukat, számomra nem igazán jött át, hogy ez pontosan mit is foglal magában. Mert attól, hogy Bernard nagy jazz rajongó, aki szabadidejét jazz klubokban tölti, és a helyszínek szinte mindegyikében jazz muzsika szól, még nem jelenti azt, hogy játékmenetileg ennek bármi jelentősége is lenne. Kár érte, mert jobban is ki lehetett volna ezt használni, de ahogy a történet és a karakterek, úgy ez sem volt képes beleférni a 2 órás játékidőbe.