A Backbone először a Steam tavaly évvége körüli egyik demófesztiválján hívta fel magára a figyelmet a jó egy órás prológusával. Ebből az jött le, hogy egy egészen kellemes, néha kissé sötét, néha meg azért humoros hangulattal megáldott noir-kalandról lesz szó, amiben a ballonkabátos mosómedve magánkopóval kell eltűnt fiatal lányok után nyomoznunk, meg megpróbáljuk az állati várost rettegésben tartó maffiavezér medvenőt rács mögé juttatni. Ehhez pedig a logikai feladványoknál az eszünkre, a lopakodós részeknél az ügyességünkre, a rengeteg dumálásnál pedig a beszélőkénkre lesz szükség. Hát, a demó icipicit füllentett, ugyanis a teljes verzió szinte csak az utóbbiból áll, de olyan szinten, hogy egy Japánból idetévedt visual novel is megirigyelhetné.

A prológussal megegyező első fejezetből tehát megtudjuk, hogy egy Howard nevű fiatal magánnyomozót alakítunk, akit egy válni készülő nő bíz meg azzal, hogy szerezzen kompromittáló infókat a férjével kapcsolatban, amiktől az asszony javára dönthet majd a bíróság. Howard örömmel csap le az ügyre, mert végre valahára nem eltűnt házikedvencek után kell nyomoznia (mondjuk a játék ennél a pontnál kifejthette volna, hogy egy intelligens állatokkal benépesített nagyvárosban mégis milyen háziállatokat tartanak a lakók…).

 A házasságtörő férfi után koslatva egy felkapott didibárba jutunk, amiről hamar kiderül, hogy nem az, aminek látszik: az oda látogató vendégeknek ugyanis meglepően sűrűn veszik nyoma, ahogyan az ott dolgozó hölgyeményeknek is. Némi kutakodás és lopakodás után végül rálelünk a megbízásunk alanyára. Méghozzá darabokban. Nagyon úgy néz ki, hogy a helyet üzemeltető, a maffia élére nemrég került Clarissa Bloodworth igen sajátos módon szerzi be a felső tízezer számára a finom húsifalatokat: a senkinek sem hiányzó aljanépet gyilkolja le és szeleteli fel kolbásznak.

Howard teljesen kiborul a felfedezéstől, megtépázott idegeit pedig némi alkoholba fojtja a közeli parkban, amit kihasználva néhány suhanc összeveri csak úgy, miért ne alapon. A félholt srácot egy nem annyira véletlenül arra járó rókalány, Renee kanalazza össze és viszi egy biztonságos helyre, ahol mindenféle fontos dologról beszélgethetnek. Például, hogy melyik a kedvenc teája, amit Howard főzhet neki cserébe, hogy megmentette az életét, meg hogy milyen dolog már, hogy gazdagék legyilkolják a nekik nem tetsző szegényeket. Renee amúgy egy oknyomozó újságíró, aki teljes véletlenségből pont Clarissa piszkos üzelmeiről állít össze egy könyvet egy titokzatos támogatója megbízásából, ezért ezerrel lecsap az új témára, és javasolja, hogy dolgozzanak össze.

Howard innentől a rókalánnyal közösen folytatja a nyomozást, amiben segít neki még egy régi informátora, aki mellesleg egy rozmár.

A kaland nagy részében tehát az eltűnt és vacsoraként végzők után fogunk kutakodni. Ami könnyen unalomba is csaphatna, elvégre nincs más dolgunk, mint bejárni a néhány képernyőből álló aktuális helyszínt, és mindenkivel csevegni, aki hajlandó szóba állni velünk. A beszélgetések rettenetesen bő lére vannak eresztve, még a legjelentéktelenebb Józsibéla kutyakölyöknek is megtudjuk a fél életét, mielőtt kinyögne valami hasznosat. Szerencsére minden szereplő meg van annyira élvezetesre írva, hogy ne aludjunk el a temérdek dumán. A párbeszédek során kábé minden elhangzott mondat után kiválaszthatjuk, merre menjen tovább a beszélgetés fonala. Kár, hogy egy idő után minden választható mondat sorra kerül, így 99%-ban semmi hatása nincs semmire sem, hogy mikor mi mellett döntünk. 

Utunk során NAGYON ritkán találhatunk tárgyakat is, amiket az esetek nagy részében olyan fél méterrel arrébb kell használni, így nem ez lesz az a kaland, ami a pixelvadászatról fog elhíresülni. Ahogyan a logikai fejtörőkről sem. A prológus után ugyanis egyetlen alkalommal sem kell törnünk a fejünket, és lopakodós rész is kábé olyan két alkalommal fordul még elő.

De akkor ez miben is különbözik bármilyen visual noveltől a sok sétafikáláson kívül? Ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondanám, semmiben. A Backbone kifejezetten story heavy alkotás, annak minden előnyével és veszélyeivel. Az előbbit már pedzegettem, az utóbbin pedig azt értem, hogy egy ilyen játék arra épít, hogy meg tudja fogni a játékosokat a történetével és a szereplőivel. És ez az idő 70 százalékában, amikor még egy noir hangulatú nyomozósdinak álcázza magát, sikerül is neki. Gyorsan magába ránt, és AKARJUK tudni, hogy mi lesz a végkifejlete annak, hogy a felső tízezer megvacsorázza a szegényebb réteget. Hát, nem fogjuk megtudni. És most kénytelen leszek hatalmasakat SPOILEREZNI, hogy bemutassam, mi is a legnagyobb gond a játékkal.

A nyomozás során Howarddal és rozmárbarátjával egy titkos kormánylétesítménybe jutunk, ahol a tudósok a várost körülvevő falon túl talált titokzatos életformát vizsgálják. És akkor itt álljunk is meg egy szóra. Eleve vicces, hogy a lore-t úgy a semmiből dobják fel ezen a ponton azzal, hogy a fejlesztők itt előadják a Majmok bolygóját, miszerint a távoli jövőben járunk, ahol az emberiség kihalása után az intelligens állatok éldegélnek egy városban, amin kívül egy lakhatatlan sivataggá változott szegény sártekénk. Ez még érdekes lenne, ha bármilyen jele lett volna benne a történetben korábban is. Magát a falat már említik néhányszor olyan kontextusban, hogy a maffiafőnöknő valójában nem legyilkolja a nála dolgozó gogo-lányokat, hanem a falon túlra menekíti őket. De azt totálisan nem tudjuk meg, hogy mégis mi a francért akarna bárki egy radioaktív pusztaságban új életet kezdeni, ahelyett, hogy egy night-klubban riszálná a fenekét.

Na, ebben a laborban a mosómedvénk rálel tehát erre az idegen létformára, ami egy amolyan Venom-szerű szmötyi, ami ki is tör a börtönéből, és jól megszimbiótázza szerencsétlen nyomozót. Howard az idegen létformával való egyesülés okozta sokk hatására legyilkolja az intézetben dolgozó tudósokat, meg a vele jött informátor barátját, ami után napokkal később magához tér egy híd alatt (mármint, csak utólag kapjuk meg halom szövegeléssel elmondva, hogy ez történt, az átvezetőben nem nagyon látni ebből semmit se). Itt csövezik pár napot egy haverjánál, ami idő alatt megpróbálja legyűrni az elméjén egyre jobban eluralkodó lényt. Végül megjelennek Clarissa emberei, akik jól elhurcolják, hogy most őt kezdjék vizsgálgatni egy másik laborban. Innen pedig hamarosan szépen megszökik egyenesen a radioaktív pusztaságba, ahol hamar jobblétre is szenderül. Ennyi, vége a játéknak. Tadamm!.

Nem tudunk meg semmi fontosat. Nem derül ki, hogy a maffiafőnöknő miért volt hajlandó néhány szerencsétlenből vacsorát főzni a gazdagoknak, akiket amúgy meg rühell; ahogy az sem, miért menekítette ki a lányokat a falon túl, sőt még az se, hogy Renee kinek a megbízásából és mégis miért nyomozott ezzel kapcsolatban. Meg hogy mégis honnan származik a szimbionta, mi volt a célja Horwarddal, meg mégis mi a fenének kellett egy ígéretesen induló noir nyomozós kalandot egy kissé trash-es testhorroros sci-fivé lezülleszteni bármiféle értelmes magyarázat nélkül. 

A fejlesztőknél netszerte amúgy többen is reklamáltak emiatt, mire ők közölték, hogy elmondták a történetet, amit szerettek volna, nincs itt kérem semmi látnivaló. Hát nem tudom, értem én valamennyire a koncepciójukat, de hogy mit akartak ezzel közölni, azt már nem. Ha egy sztori nem magyaráz meg semmi fontosat az általa feldobott kérdések közül, akkor legalább egy komoly mondanivalóval rendelkeznie kellene ahhoz, hogy ne rossz szájízzel gondoljunk vissza rá. A Backbone-ból meg maximum azt tudhattuk meg, hogy ne nyúljunk ijesztő fekete alien-löttyökhöz, mert csúnyán megjárhatjuk. Tanulság nélkül ez csak ugyanolyan szellemi onanizáció, mint amikor egy történet szempontjából fontos szereplőt random elcsap a villamos. Egyáltalán nem koherens, amit látunk, személy szerint emiatt hatalmasat csalódtam a végére a nagyon ígéretesen indult játékban (annyira, hogy ha az utolsó 2 órája nem olyan lenne, amilyen, akkor most 8 ponttal büszkélkedne az értékelőben és nem 6-al).

/SPOILER VÉGE.

A játék prezentációja ezzel szemben csillagos ötös. A grafika a tipikus ál-retró pixelmánia jegyében fogant, amikor is egy 3D-s helyszínt bazinagy pixelekből legóznak össze, hozzácsapnak néhány olyan fény- és tükröződéseffektet, amikről 25 éve még álmodni sem mertünk volna, majd oldalra szorítva a kamerát 2D-szerűen mutatják. Ez járhat kifejezetten szép, és kevésbé látványos eredménnyel is. A Backbone-ra szerencsére általában az első igaz, kimondottan kellemes tud lenni a látvány, amit prezentál. Az audiószekció is minőségi lett, a háttérben szóló jazz szerzemények nagyon erős atmoszférát teremtenek, akár még külön is simán hallgathatóak. Szinkron, mint a legtöbb indie játékban, az nincs, de most ez szerintem nem nevezhető problémának. Ha elnyomhatatlanul végig kéne hallgatnunk a történet során felbukkanó kisregény méretű szöveghalmot, akkor bár a játékidő jóval több lenne a jelenlegi hat óránál, de szerintem a falat kaparnánk egy idő után. 

Az irányításra a demóval szemben már választhatjuk az egér helyett a controllert is, bár néha szereti valamiért eldobni a játék, és akkor másodperceink vannak ki meg bekapcsolni az irányítót, mielőtt kifagyna az egész a francba. Az Unreal Engine ellenére a gépigény egészen baráti, nem szükséges egy erőmű a futtatásához (sőt új vinyó sem, elvégre kemény 3 gigát, ha foglal).