Ellenben úgy néz ki, hogy mások adtak neki elég esélyt ahhoz, hogy kialakuljon egy stabil rajongói réteg, ami miatt 2020-ban elkészülhetett a folytatása, méghozzá Stadia-ra. Az exkluzivitás úgy tűnik, hogy idáig tartott, mert a Google gamestreaming platformja után idén végre érkezik mindenre is a Hidden Depths alcímre hallgató második rész, amiből nagyjából egy hónappal a megjelenése előtt kaptunk egy, egy teljes órán át játszható alfa-béta-gamma állapotban leledző változatot, amit valamiért nem hogy 10 perc, hanem 60 után se akartam lerakni, ezért több mint egy évtizednyi szünet után feltámasztjuk itt az AG-n az előzetes rovatot.
Az új Submergedben megint valamikor a távoli jövőben járunk, amikorra a mai civilizációnkat elpusztította egy titokzatos erő, a nagyvárosokat ellepte a víz, a megmaradt emberiség pedig kis törzsekként él és vándorol az örök tengerből kiálló magasabb épületmaradványok között. Hőseink Miku és Taku, a törzsétől és családjától elmenekült testvérpár, akik próbálnak új otthonra lelni ebben a barátságtalan világban, miközben nem csak felfedezik azt, hanem a lány (Miku) különleges erejével új életet is lehelnek beléje. Ehhez (ha jól számoltam) 10 épületszigetet bejárva kell megtalálni az azokon elrejtett energiatojásokat, és azokat felhasználva visszatéríteni a flórát meg a faunát. Vagy valami ilyesmi (azt hiszem, több időt kellett volna töltenem az előzményével…). Közben minden megtalált energiatojás után betekintést nyerhetünk egy kicsit a lány és az öccse múltjába is, így a felfedezés öröme mellett azért minimális történetmesélésben is lesz részünk.
A második Submergedben az elődhöz hasonlóan tehát a testvérpárral fogunk a kicsiny motorcsónakjukkal viszonylag szabadon hajókázni egy egészen kellemes méretű térképen, ahol teljesen ránk van hagyva, milyen sorrendben látogatunk el az egyes épületszigetekre. Ehhez a félig-meddig openworld megoldáshoz persze gyűjtögetősdi is társul, bár hála az égnek nem megy le egy Ubisoft-játék szintű madárkakigyűjtögetés szintjére. Egyrészt a lore-t tartalmazó kis könyvecskéket kutathatjuk fel, másrészt a csónakunk fejlesztéséhez szükséges alkatrészeket, harmadrészt megtalálhatjuk híresebb épületek maradványait, negyedrészt minden szigeten vannak elszórva kis izék, amik funkciójára még nem sikerült rájönnöm, de ártani biztos nem árt, ha zsebrevágjuk mindet. Ezeket pedig nem olyan nagy atomfizika megtalálni, ugyanis van egy helyes kis távcsövünk, amit érdemes sűrűn használni, mert szépen felrajzolgatja a térképünkre, hogy mit merre érdemes keresni.
Miután körbenézünk a kis tengerünkön, és úgy döntünk, hogy kikötünk egy épületszigeten, akkor a játék átmegy egy sétaszimulátorba oltott platformerbe, ahol nincs más dolgunk, mint megtalálni a továbbvezető utat. Ehhez általában elég a jó szemünk, hogy kiszúrjuk, merre kell menni, ha meg nagyon elakadnánk, akkor valószínűleg nem vettük észre, hogy a csónakunkkal kell megoldani egy, logikainak még jóhiszeműen sem nevezhető feladványt, ami során kapukat döntünk, hidakat építünk, meg ilyesmi. Közben szól a zongorára épülő fülsimogató muzsika, és azon kapjuk magunkat, hogy olyan 20-at csökkent a pulzusunk. A Submerged ugyanis egy ún. relaxációs élmény, aminek az a célja, hogy kirángasson a mindennapok stresszéből, és kisimítsa az idegeinket (kár, hogy már a negyedik szigeten sikerült úgy eltévednem, hogy mindennek, csak nagyon chillnek nem éreztem magam). Ilyen szempontból amúgy szerintem kifejezetten hasonlít egy másik, csakis Ps-en elérhető indie gyöngyszemre, a Boundra. Utoljára ott éreztem ugyanígy, hogy valójában semmi lényeges nem történik, mégis kellemes élmény játszani vele. Az új Submerged pontosan ilyen élményt nyújt.
Kár, hogy ez a korai változat azért néha keresztbe tett a relaxációmnak. Az egy dolog, hogy a grafika olyan 6-7 évvel ezelőtti szinten van (ennek ellenére azért olyan hangulati elemekkel teli van tűzdelve, mint a változó időjárás, meg a nappalok és éjszaka váltakozása, meg ja, a víz is kellemesen hullámzik), de optimalizációnak még nem nagyon van jele, simán megeszi szegény potato PéCémben a CPU-t és a GPU-t is száz százalékban. Az irányítás most kifejezetten kellemesre sikeredett, a kamera szépen követi magától, amerre megyünk, de bármikor mozgathatjuk manuálisan is. Amúgy általában a tinilányt terelgetjük felfedezés, ugrálás és falramászás közben, de néha átvehetjük az irányítást az öccse felett is, de nem vettem észre ilyenkor bárminemű játékmenetbeli változást. Azt megint a korai verziónak tudom be, hogy évek óta az első játék, amiben minden harmadik tereptárgyba beakadtam, sőt kétszer elő is fordult, hogy állást kellett visszatöltenem, mert szegény Miku felkenődött egy szakadék szélén lévő láthatatlan falra, és képtelen volt lekecmeregni róla. Gondolom, ezek a kellemes bugok a megjelenésig ki lesznek még gyomlálva, mert a neten nem láttam, hogy a Stadiára megjelent kiadásnál panaszkodtak volna erre.
A Submerged: Hidden Depth egy kifejezetten hangulatos és kellemes indie kaland lesz, amit az eredeti rész rajongóinak mindenképpen érdemes lesz beszerezniük, meg mindenkinek, aki a mai már nem csak rohanó, hanem egyre bizonytalanabb és stresszesebb világban szeretne egy kis relaxációs élményben részesülni. Bár ők szerintem inkább nézzenek rá az első részre; én mindenképpen ezt fogom tenni, mert ez az 1 órás demó felnyitotta a szemem, hogy nem volt olyan jó döntés 2015-ben tíz perc után megszabadulni tőle.