Lovecrafti rémálom egy tengeralattjáróban: jön a Static Dread második része

Aki játszott az előzménnyel, annak nem kell hosszan magyarázni, mire számíthat. Ott egy elhagyatott szigeten álló világítótorony őreként kellett rádión keresztül biztonságos útvonalat mutatnunk a hajóknak, miközben a sötétség szó szerint be akart mászni az ablakon. A folytatás ugyanabban a világban játszódik, ugyanazzal a katasztrofális sarkifény-eseménnyel a háttérben, csak éppen a vízfelszín alá visz minket. Az előzmény ismerete viszont nem feltétel, a fejlesztők önálló történetként építették fel a második részt.

A Static Dread: The Submarine megjelenési dátumát bejelentő videó

A helyszín az Ares nevű nukleáris tengeralattjáró, valahol az Északi-Atlanti-óceán mélyén. A felszínnel megszakadt minden kapcsolat, odalent pedig ősi erők ébredtek fel. A hajón közben valaki vagy valami sorra végez a legénységgel: mire mi színre lépünk, hetvenöt tengerész holtteste fekszik a folyosókon, és mindössze hatan maradtak életben. A játékos a kapitány jobbkeze, vagyis nem hősként rohangálunk fegyverrel, hanem feladatokat osztunk ki, fegyelmet tartunk, és igyekszünk elérni, hogy se a maradék legénység, se mi magunk ne csússzunk át az őrületbe.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy majdnem teljesen kihalt tengeralattjárót kell üzemben tartani töredéknyi személyzettel. Az elesett bajtársak feladatköreit át kell venni, az eljárásokat újra kell szervezni, be kell osztani az élelmet, át kell vizsgálni a rekeszeket, a sérüléseket pedig egy víz alatti drónnal javíthatjuk. Külön réteget ad ehhez a szonár, amellyel aktív és passzív pásztázással térképezhetjük fel a mélységet. A készülék roncsokat és árkokat mutat, néha viszont olyasmit is, ami visszaválaszol. A furcsa visszhangok megfejtése a játék egyik kulcseleme, és a fejlesztők nem is titkolják, hogy a legfontosabb kérdés mindig ugyanaz lesz: egy másik tengeralattjáró jelét fogtuk be, vagy valami élőét.

A döntéseknek súlyuk van. A legénység tagjai nem beosztható erőforrások, hanem a saját félelmeikkel küzdő emberek, a játék pedig folyamatosan azzal szembesít, hogy a küldetés teljesítése és az emberségünk megőrzése nem mindig fér meg egymással. Ezek a választások elágazó ösvényekre terelik a történetet, és több különböző befejezéshez vezetnek, vagyis egy végigjátszással nem ismerjük meg az egész történetet.

Látványban a szögletes, szemcsés low-poly stílus viszi a hangsúlyt, amely a régi konzolgenerációk esztétikáját idézi, és pont azzal ijesztget, hogy nem mutat meg mindent. A gépigény ennek megfelelően barátságos: minimumként egy Core i3 szintű processzor, 4 GB memória és GeForce 1050 kategóriájú videokártya is elég, a tárhelyigény pedig mindössze 3 GB. A játék egyszemélyes, kilenc nyelvet támogat, angolul teljes szinkronnal, a többi nyelven felirattal. Magyar nyelv sajnos nincs benne, ahogy az előzményben sem volt.

Aki követte a híreket az elmúlt hónapokban, az lehet, hogy kipróbálta az ingyenes demót, amely május végén vált elérhetővé. Augusztus 3-án azonban lekerült a Steamről, és a fejlesztők nyíltan meg is indokolták, miért: a demó tartalma addigra elavult a teljes változathoz képest, és szerintük érdemesebb megvárni a végleges kiadást, mint egy régebbi verzióval elrontani az első benyomást. A demó egyébként jól teljesített, a hozzá érkezett értékelések döntő többsége pozitív volt.

Az első rész 2025 végére átlépte a negyvenezer eladott példányt, ami egy ilyen kis műhelynél szép eredmény, és a fejlesztők szerint pont ebből a tapasztalatból építkeztek: azt igyekeztek beletenni a folytatásba, ami az elsőből hiányzott. Öt nap múlva kiderül, mennyire sikerült.