Egy éjszakával előtte

 

 Írta: Jane Jensen

Fordította: Kalász Tamás

 

 

 

Spanyol lépcsők, Róma, 2008

A sötét hajú lány falfehér arccal, ajkán fekete rúzzsal kegyes mozdulatot lejtett kezével. Egy csapat galamb röppent fel az égbe, s apró fehér szárnyaikat lebegtetve a spanyol lépcsők felett olyan volt, mintha a semmiből tűntek volna elő. Néhány csapkodó és meglepett taps követte az eseményt egy-egy járókelőtől, akik elkapták a pillanatot. A kalapban viszont csak néha csörrent meg egy-egy pénz.

A tömeg, ami a spanyol lépcsőket taposta, és amely mint egy folyó, úgy folyt körbe az elegáns Spagna kerületben, most teljesen mással foglalkozott. Az elegánsan öltözött olaszok száma jócskán felülmúlta a turisták számát, ami nem csak, hogy ritkaszámba megy, de az üzletnek se tesz jót. Rómában még mindig szokás volt, hogy karácsonykor eljön… nos, a karácsony. A város émelygett és összezsugorodott az eszeveszett mennyiségű ajándékvásárlástól, fenyőfavásárlástól és a karácsonyi asztalra kerülő finomságoktól. Mintha csak most fognák fel az emberek, hogy holnap már december 25-e. Így hát nem is csoda, hogy az emberek nem tulajdonítottak nagy figyelmet a kis utcai művészetnek.

Sam rákacsintott egy hét év körüli feketehajú kisfiúra. A kisfiú arca, mint egy angyalé, viselkedése viszont már egyáltalán nem volt hozzá hasonlítható. Hangosan panaszkodott az anyjának, amiért az se szó se beszéd tovább lökte, amikor ő még nézni akarta a műsort. Az anya, olyan vizsgáló tekintettel mérte végig Samet, mintha már most a fiának a másik nem iránti ízlésén csodálkozna. Sam feladta, és vetett egy gyors pillantást Scarpelli kalapjára. Örült, ha ma 10 Euróval gazdagabb lesz.

„A Szenteste mindig rossz.” Scarpelli gyorsan tudott olvasni a gondolataiban. „Mindenki hazafelé siet.”

„Tudom.” Sam ráfújt a kezeire. Az ujjai hosszúak és vékonyak voltak, amiket nehéz volt ilyen hidegben fürgén tartani.

„Meg hideg is van.” Tette hozzá Scarpelli. „Túl hideg a finom amerikai lányoknak, hogy egész nap kint legyenek.”

„Ha!” Horkantott Sam. Örökké ezzel tréfálkozott a férfi, hogy „finomnak” nevezte őt. Már akkor elkezdte, amikor dolgozni kezdett neki. Mint a legtöbb európai városban, a kedvelt turista helyeken halálos küzdelem megy a legjobb helyekért. Amikor négy hónappal ezelőtt megérkezett Rómába, a spanyol lépcsők alján kezdett. Aztán egyre csak hátrébb és hátrébb került a helyi művészek, adománygyűjtők és hajléktalanok mögé, míg nem egyszer csak az utcán találta magát. Akaratlanul. Nem kedveltként. Aztán egy nap, Scarpelli megállt mellette, hogy megnézze mutatványát. A férfi egy őskövület volt, legalább 70 éves. Felajánlott neki egy munkát, ami olyan idős volt, mint az idő azok között, akik kilépnek a sírból és belépnek a bölcsőbe. A lány tehetsége felhívná rá az emberek figyelmét, a bejött összegen pedig elosztoznának.

A Nagy Scarpellinek nagyon jól mehetett a maga idejében. De most már csak egy elhasználódott és ütött kopott öregember, akárcsak a fekete köpenye, amit állandóan magán visel. A kezei görcsösen reumásak lettek, és a húszperces műsorai alatt, amit egy nap négyszer mutat be, csupán abban bízik, hogy a halandzsája és az elbűvölő személyisége elég álcát nyújt a hatalmas elcsúszásoknak a bűvészi mutatványaiban. De ő olyan itt, mint egy antik bútordarab. Még néhány turistakönyvben is említést tettek róla, ráadásul, még mindig keres valami pénzt. Mióta meg Sam felelős a nézőkért, azóta már sokkal többet.

Ilyen az, amikor mindkét fél jól jár. Legalábbis ezt mondják, de ez egy élet leckéje is volt. Sam végigmérte a Nagy Scarpellit, és tudta, hogy ő nem lesz itt 70 évesen. Sam jó volt, nagyon, nagyon jó volt, és nagyon akart. Nem kis dolgokat, TV különlegességeket és limuzinféléket. És ha majd lesz sok pénze, akkor úgy fogja azt szórni, mint ahogy senki más azelőtt. Ő lenne Sally, az őrült mókus. Saját háza lesz, ami csak is az övé lesz, és ahol majd megöregszik.

Tudta, hogy így lesz, csak még azt nem tudta, hogy érje el mindezt.

Scarpelli ránézett az órájára. „Ma háromkor végzünk. Nincs értelme tovább húzni, mit szólsz? Az egész egy veszett ügy.” Nevetett. „Vagy lehet, mi vesznénk meg!”

„Oké.” Sam a nézelődőket figyelte, újabb lehetőségek után kutatva.

„Mi? Semmi tiltakozás? Néha még akkor sem tudnálak elrángatni innen, amikor olyan csend van itt, mint egy sírkamrában. Csak nincsenek terveid? Mit is beszélek, egy ilyen csinos lánynak, mint te vagy!” A szavai ellenére, az egész egy kicsit túl mindent tudóan hangzott.

Sam makacsul felemelte fejét. „Ami azt illeti, van.”

„Talán, a Szt. Péter bazilikában akarod tölteni a Szentestét? Ez az első éved Rómában gondolom, nem szeretnéd kihagyni.”

„Nem talált!”

„Egy fiatalember?” Tűnődött el Scarpelli. „Tudom már! A családod jön el látogatóba! Ki ne látogatná meg a lányát Rómában?”

Sam mérgesen megráncolta az orrát. Sam és Scarpelli sohasem csevegtek személyes dolgaikról, ezért a lány nem is hibáztathatta, hogy semmit se tud róla azon cseppnyi információ kivételével, hogy a családja valahol Iowában él, a kukoricaföldek mellett.

„Egy olasz családnál töltöm a karácsonyt. Szőlőtermesztéssel foglalkoznak és van egy hatalmas tanyaházuk pár órára északra innen.”

Egy kicsit meglepődött magán, hogy elmondta ezeket a férfinak. És még jobban meglepődött a hangjából érződő örömön és büszkeségen. Olyan… kelekótyán hangzott. Mintha meg lenne kergülve.

„Ah!” Szikrázott a férfi szeme. „De hát ez gyönyörű! Igazi karácsonyod lesz! Fantastico!"

„Hát, nem olyan nagy ügy,” erősködött Sam.

Scarpelli figyelmesen nézte a lány arcát. „Talán izgulsz egy picit? Találkozol egy családdal? Egy rakás idegennel?”

„Ki, én?” Vonta meg a vállát Sam. „Emberek százaival találkozok naponta.”

„Ah!” De ennyi nem győzte meg a férfit. „Nos, van számodra valami, valami, amitől talán megnő az önbizalmad.” Scarpelli lehajolt az ő viharvert mágikus ládájához, és egy dobozt vett ki belőle. A doboz újságpapírok közé volt csomagolva, de a masni, ami rajta volt, gyönyörű szép volt, az a fajta, amiket úgy kötni kell.

„Ó, ne!” Nyögött fel Sam. „De én nem vettem neked semmit!”

„Ez csupán üzlet. Nyisd ki!”

A lány széthúzta a masnit, és a dobozról másodpercek alatt lekerült a csomagolás. A dobozból előkerült bíborvörös szaténblúzt, olyan óvatosan tartotta, mint még soha életében semmit. A kissé dohos szag és a szatén kopottsága azt sugallta, hogy a blúz évjárata hitelt érdemlő volt. A lány szemei tágra nyíltak a döbbenettől.

„Ó, Istenem!” Scarpellihez fordult, és megölelte az öreget.

„Egy kirakat ablakában vettem észre, és mondtam is magamnak, ’Ha ez nem Lady Byroné volt, akkor senkié!’. Mit gondolsz, a nézőket is jobban vonzaná a bíbor?”

„Ez tökéletes!” Suttogta. „És pont jó!” Hátat fordított, mintha jobban szemügyre akarná venni a ruhát a fény alatt, de valójában csak nem akarta, hogy lássa, mennyire meghatotta ez az ajándék. Szánalmas tetű.

Fenébe, a végére ez a karácsony talán nem is lesz olyan silány.

 

3:30, a szállóban

Négy másik lánnyal osztozott a szobán, de most egyikük sem volt jelen. A helység elhagyatottnak tűnt. Ez egyáltalán nem lepte meg. Negyedik évét töltötte szállókban karácsonykor, és minden éven ugyanez volt. Csak néhány ember maradna ilyenkor otthon. Talán egy szerelmes párocska, akik az otthonuktól távol szeretnének ünnepelni. A csavargók nagy része is visszabújt a fészkébe, vagy valami jobb helyre távozott. Utálta a karácsonyt és az érzést, hogy ő az az egyetlen szerencsétlen, aki itt maradt. De ebben az évben a sors másképp osztotta a lapokat.

Lezuhanyozott, miközben bőrén élvezte a víz forróságát. Azután, hogy rendbe rakta magát felöltötte az új, bíborszínű blúzát, hozzá pedig egy fekete farmernadrágot. Nem volt a fekete bőrdzsekijén kívül semmi más felsője, anélkül pedig nem mehetett ki ilyen hidegben. Ebben a szerelésben nem tűnt többnek egy motoros csajnál, de legalább eltakarta az ócska ruháit. Legalábbis egy részét. Tüskés haját a tükör felé fordította, és megpróbált összehozni egy lágyabb frizurát. Gondolkodott, hogy kiveszi az ajkából a piercinget, de végül meggondolta magát. A lyukak által úgyis nyilvánvalóvá válna, hogy piercinget visel, meg különben is, ő olyan, amilyen. Nem fog mások miatt másképp viselkedni. És ez az eredeti olasz család, ezek a szőlőművelők, biztosan nem lesznek elfogultak és embertelenek vele szemben. Igaz?

„Minden rendben lesz.” mondta a tükörképének. „Szeretni fognak téged. Vagy ha más nem, akkor csak mosolyogj kedvesen, az majd megteszi a hatását.”

 

7:10, a szökőkútnál

Hét órakor kellett találkoznia Antonióval a Via del Progresso szökőkútnál. Sietett, nehogy elkéssen. Most már tényleg fogvacogtató hideg volt, de az izgatottsága és idegessége melegen tartotta őt.

Megállás nélkül képek villantak át az agyán, mióta csak Antonio néhány hete felajánlotta neki ezt a lehetőséget. Még csak háromszor randizott vele, de a fiú igazi úriemberként viselkedett. Kicsit kövérkés és anyagias volt, de mindenképpen angyalian jóképű. Beszédes és nagylelkű volt, mint a többi olasz, és amikor megtudta, hogy a lánynak nincs kivel eltöltenie a karácsonyt, hezitálás nélkül azon erősködött, hogy töltse a karácsonyt az ő családjával.

Van egy villánk vidéken, ami már több mint száz éve a családom tulajdona. Körülötte több hektárnyi szőlőültetvény, ehhez fogható szép látvány még soha életedben nem láttál. És a naplemente! De figyelmeztetlek, igazi őrültekháza lesz. A nagyszülők mindkét oldalról ott lesznek, nagynénék, nagybácsik, unokatestvérek és kábé egy millió kisgyerek. Na meg a rengeteg kaja! Biztos felszedsz majd vagy 4 kilót. Vacsora előtt elmegyünk egy hosszú sétára, hogy meghozzuk az étvágyat, és nem kell félned, mindenkinek lesz szobája. És a fa! Nálunk található a legnagyobb fa a világon, ami pont szembe van kocsifelhajtóra néző ablakkal…

Mindezek képzelete Sam fejében a legnagyobb részletességgel rajzolódott ki. Elképzelte a nagymamákat fejükön a kendőjükkel, a babaarcú gyerekeket a fekete göndör hajukkal és a gőzölgő tészta súlya alatt nyöszörgő öreg asztalt. Tudta, hogy nem így lesz, de nem zavarta. Ezek nélkül is nagyszerű lehet. És tudta, hogy ez nem az ő családja, de ez sem zavarta. Végre egy család, egy zsúfolt család, és már az is nagyszerű lenne, ha csak egy kis időt tölthetne el velük. Csak néhány napot, valaki más életében…

A téren, ahol Antonióval találkoznia kellett sötét volt. Lógott néhány régi stílusú utcai lámpa koszorúval, és a zöld fényük által szépen kirajzolódott a tér közepén lévő szökőkút alakja. Emberek siettek el mellette, melegebb hely és ételek felé tartva, de már sokkal kevesebben voltak, mint a spanyol lépcsőknél. Ők voltak az utolsók, a tömeg folyójának végső cseppjei. És a lány egyike volt ezeknek. Várva a kocsira, amely valami melegebb, fényesebb helyre viszi őt.

Remélte, hogy működik a fűtés az autóban. Igaz, még sohasem látta Antonio autóját, de tudta, hogy a fiúnak nincs sok pénze. Nem mintha ez számítana és ettől nem lenne benne fűtés. Te jó ég, mennyire ideges volt. Nem ült le a szökőkút szegélyére, nem akarta, hogy a rajta lévő kevéske hó miatt vizes legyen a feneke, nem akarta, hogy összemocskolja a bőrt az ülésen. Ha egyáltalán bőr van rajta. Nem mintha ez számítana.

A hét óra eljött. A hét óra elmúlt. Aztán hét óra tíz, majd hét óra tizenöt is.

Nem volt meg a telefonszáma, hogy felhívja őt. De még telefonja sem volt, amiről hívhatott volna. Hét óra húsz.

Úgy hét harminc körül már komolyan aggódni kezdett. Aztán hirtelen egy gyorsan közeledő fényt vett észre. Az autó hangosan felzúgott, amikor megcsúszott a szökőkút körüli macskaköveken, majd a gumik sikoltozva megálljt parancsoltak neki. A lány azonnal felismerte Antoniót, ahogy az a hátsó ajtón keresztül kiszállt az autóból. Arcán széles mosoly terült szét a megkönnyebbüléstől. Hál’ Istennek!

„Ciao Bellissima!” Tárt karokkal elindult a lány felé, majd megölelte őt. De arca, amikor a lány válla mögé került… bűnbánó volt.

„Kemény lehet ünnepekkor kijutni a városból,” próbálta tudatni Sam vele, hogy nem haragszik a késésért. És akkor a szemei a járdaszegélyen, pimasz módon terpeszkedő kis Fiatra vándoroltak. Öt ember arca nézett vissza rá – egy lány és nyakigláb srác görnyedtek a hátsó üléseken és a sofőr mellett két lány összegyömöszölődve az anyósülésen. Fiatalok voltak, szépen felöltözve, szvetterekben és gyapjúkabátokban. Egyikük se volt az a tetkós típus.

Sam rájuk mosolygott, de érezte, ahogy arcát elönti a forróság és az idegtől összerándul a gyomra. Mintha a teste már rájött volna arra, amire az elméje még nem volt képes.

„Bellissima, annyira sajnálom!” mondta Antonio. Gyermekded arca bűntudatot sugárzott. „Nézd, a testvérem elhozta a barátnőjét, ő meg a szobatársait, a nővéremnek meg a barátjának meg elromlott a kocsijuk, ezért nekik is velünk kellett jönniük.”

A lány mosolya nem ingott meg.

„Sajnálom Samantha. Nincs több szobánk!”

„Oké. Semmi gond.” Mondta Sam a fejét rázva.

„Nem, ez megbocsájthatatlan! Meghívlak, aztán meg…! De ugye van valami más terved ma éjszakára? Említetted, hogy lehet, hogy elmész a misére.”

Igen, ezt mondta, amikor először kérdezte a terveiről. Akkor Antonio úgy tett, mintha egyedül menni éjféli misére a világ legszörnyűbb tette lenne. Most meg persze egy remek ötletnek tűnik.

„Anthony!” Kiáltott utána a sofőr. „Hideg van!”

„Rendben van, menjél nyugodtan.” Mondta Sam, ismét a fejét rázva.

„Akarod, hogy veled maradjak? Elmehetünk vacsorázni.” Antonio, most valóban zavarban volt. „Holnap talán el tudnék kapni egy vonatot haza.”

„Karácsonykor? Ne bolondozz! Csak menjél nyugodtan! Valójában, így nem is jönne ki rosszul a dolog, mivel van a szállóban egy barátom, akinek semmi terve nem volt mára, és elég rosszul is éreztem magam emiatt. Megyek, elugrok érte, és elmegyünk együtt a misére. Nagyszerű lesz!”

Megkönnyebbülés futott végig Antonio arcán, majd csókot lehet a lány arcára. „Ez csodás! Amint vége ennek, visszajövök a spanyol lépcsőkhöz, és elviszlek vacsorázni! Viszlát, Bellissima! Ciao! Buon Natale!”

És elment.

 

8:00, a templomban

Sam ráült a szökőkútra. Havazni kezdett. A vastag pamutgombolyagok nedves maszatokat hagytak a fekete bőrdzsekijén. Néhány kimondhatatlanul hosszú perc elteltével ránézett az órájára. 8 óra. Szenteste. A tér üres volt. Minden jóravaló kisegér befészkelte magát a világos ablakok és szolidan bezárt ajtók mögé. Minden jóravaló kisegér, aki megérdemelte.

Ráébredt, hogy valami nincs rendben vele. Belül, a gyomra, mintha úgy csavarodott volna össze, mintha egy régi csavaró gép rángatná, az a fajta, amelyik úgy dobálja az anyagot a két henger között, hogy még a szart is kiverné belőlük. Rettenetesen fájt. Eleinte azt hitte, hogy csak hánynia kell, de a mellkasából előtörő hangos zokogás rögtön megértette vele mi okozta a fájdalmat – a könnyei.

Olyan erővel törtek elő, hogy nem volt esélye visszatartani. Mennyi ideje is volt már, hogy utoljára sírt? Tíz? Tizenöt éve? Évekkel ezelőtt felhagyott vele. Mindenesetre, most egy kis időre ismét könnyek pusztították a testét. Aztán egyszer csak abbamaradtak, váratlanul és teljesen.

Hülye tyúk! Egyébként se tartozik neked semmivel, senki sem tartozik neked semmivel. És egyébként is, hát aztán! Kellemetlen és kényelmetlen lett volna ez az egész. Hisz senkit sem ismersz közülük! Szerencséd van, hogy nem jött össze! És tessék, Rómában vagy karácsonykor, Rómában! És bőgsz itt, mint egy csecsemő. Brühühü, jaj de sajnálom magam, itt ragadtam az örök városban!

Bosszankodott magában. Élte a saját álmát, ami az volt, hogy külföldre utazhasson. Szóval mi van akkor, ha ez néha nehéz és magányos? Az a fontos, hogy csinálta, nem? Ha nem bírja elviselni, hogy néha nélkülözve van, akkor maradhatott volna nyugodtan Washington nyomorúságos utcáin és dolgozhatott volna tovább Walmartnak.

De végre részt vehettem volna egy igazi család karácsonyi ünnepségén. Csak egyetlen hülye karácsonyén! Ennyire sokat kérnék?!

Sam elindult, közben megrázta a fejét és jó messzire küldte az önsajnálkozó gondolatait. Őrölten hideg volt. Ő meg itt volt. De a tőle telhető legtöbbet kihozza a ma estéből. Felszáll egy metróra, elmegy a Szent Péter térre, megnézi, hogy mi van ott, és lehet hogy vesz egy forró csokit is. Nem nagyon fog erőlködni, hogy bejusson a szentmisére. Nem akarta magát átverekedni a tömegen, meg különben is, azok a becses székek az igazi hívőknek vannak. Ha vallásos dolgokról van szó, ő csupán az a bámészkodó fajta.

Éppen azon volt, hogy egy lejárót keressen, amikor megpillantott egy templomot az utca túloldalán. Nem volt nagy, nem volt katedrális. Csupán egy kis, kuporgó templomocska, fekete foltokkal teli fallal, amik valószínűleg egy régi tűzeset következtében kerültek oda. Külseje gondozatlan és elhanyagolt volt, de az apró templomtornyocska és az ablakokból kiszűrődő fény feledtette ezeket az apróságokat. Talán beugorhatna egy picit és felmelegedhetne odabent. Talán meghallgathatná karácsonyi kórust is.

A templom belseje szép volt, bár ez talán egy picit erős kifejezés. Az oltáron, a csillárokon és az összes viharvert ablakkereten égő gyertyák ma este különös bájjal ruházták fel az egyszerű és füstöktől megfeketedett főhajót. Mindkét oldalon kétsornyi pad terült szét, de egyikben sem ült senki. Sam gyorsan becsusszant a leghátsóba.

Nem kellett sokáig várnia. Hirtelen kinyílt a két bejárati ajtó, a jéghideg téli levegő meglebegtette az égő gyertyák lángját, és egy kisebb tömeg  jelent meg az előcsarnokban. Gyerekek voltak, rongyos öltözékük nem ütött el a templom kopottságától. Két-háromtucatnyian lehettek, csendben lépkedtek, meghatódva az ünnep komolyságától. De az arcuk ragyogott… a legtöbbjüknek. Némelyiknek talán már soha többet nem fog így ragyogni. Két gyapjúkabátba öltözött nővér volt velük. Már idősek voltak, fehér apácafátyolt és ujjatlan kesztyűt viseltek.

Sam úgy érezte, mintha egy nagydarab ólmot raktak volna a szívére. Tudta kik ezek a gyerekek - vagyis inkább tudta mik voltak. Messziről bűzlött róluk. A fenébe!

Egy kövér pap lépett ki hirtelen az oltár mögül, fekete ruhában, fehér gallérral a nyaka körül, hogy üdvözölje a megérkezetteket. Minden egyes gyerekkel kezet rázott, s mindegyiknek Buon Natale-t kívánt. Nyílt, kellemes arca volt, és erős hangja.

Sam ki akart kerülni innen, elfutni, olyan messzire amennyire csak lehet ettől a helytől. De nem volt ereje átverekedni magát az előcsarnokban felgyülemlett tömegen. Így hát csak nézte, ahogy a gyerekek megtöltik a padokat és helyet foglalnak. Amikor elhaladtak mellette, egy kislány, olyan hat év körüli lehetett, ránézett Samre. Hosszú, fekete haja csomókban állt, amivel semmi kétség, hogy a nővéreket folyton az őrületbe kergette. Arca nagyon vékony volt, és szemei alatt sötét karikák garázdálkodtak. Mereven nézett, és ahogy haladt a padban, úgy húzta végig apró kezecskéjét rajta. Végig őt nézte, mindaddig, amíg nem volt kényelmetlen számára, a teste helyzetéből kifolyólag. Majd amikor elfoglalta a helyét a padban, újra Samre tekintett, és szeme az utolsó padsort tanulmányozta.

A jó büdös francba! Erre egyáltalán nem volt szüksége a dolgok ma esti alakulása után és a mentális helyzete alapján. Így picit túl közel érezte az otthonát, túl depresszívnek. Jobb, ha most azonnal elmegy.

De nem ment el. Mivel ahogy elfoglalták a gyerekek a helyüket, egy fiúkból álló kórus lépett elő. Aztán megkezdődött a szertartás, és ekkor már nem nagyon gondolkodott a lelépésről. A kórus egy tucat olasz dalt elénekelt. A hangok gyönyörűen megtöltötték a kis templomot. Ha behunyná a szemét, úgy érezné magát, mint aki a mennyben van. A kórus után a pap elmesélt egy karácsonyi történetet. Még ha Sam, a szavak nagy részét nem is értette, annyira jól volt előadva és annyira ismerősnek érezte, hogy teljesen beleélte magát. A pap nagyon aranyos volt a gyerekekkel. Igen, egy nagyon kedves ember.

Elöntötte a forróság, és most már meglepően, hihetetlenül boldog volt. Nem volt az a utcavert fajta, aki nem tudta volna értékelni, mennyire különös is ez az egész, hogy itt lehet, karácsonykor, ebben az aprócska olasz templomban, és tanúja lehet ennek a szeretettel teljes szertartásnak. Aztán meg, nagyon egyedülálló élmény is volt, ami talán feledtette vele, hogy most épp nem egy vidéki házban ücsörög. Vagy legalábbis enyhített a fájdalmán.

A karácsonyi történet véget ért, és az egyik nővér, kezét összekulcsolva, az oltár köré állította a gyerekeket. Imádkozni kezdtek.

Sam felállt. Ha most ki tudna osonni, még mielőtt a szertartás befejeződne, nos, már akkor is szép karácsonya lenne. Nyugodt mozdulatokkal kilépkedett a padból. Az előcsarnokban a pap és egy nővér épp egy bolyhos vörös ruhán vitatkoztak. A nővérnél egy zsáknyi ajándék volt – szépen becsomagolt ajándékok egy vászonzsákban. És a ruha… a Mikulást várták, vagy talán inkább a Babbo Natale-t. De úgy tűnt, volt valamilyen logikai félreértés az ügyben.

„Elnézést.” szólt Sam udvariasan, hogy átengedjék.

„Buona sera,” bólintott a pap, „Buon Natale és Boldog karácsonyt! Üdvözlöm a Szt. Albánban.”

„Buon Natale,” köszönt vissza Sam. „És köszönöm. Nagyon élveztem a szertartást.”

„Mondja Miss,” szólt rögtön a pap. „Szükségünk volna egy szakértő véleményére. Ez a kabát. Mit gondol róla?”

Fogta a bolyhos, piros kabátot és magára öltötte. Vagyis csak félig, mert a ruha nem érte át.

Talán a Babbo Natale-nak vékonynak kellene lennie? Sam határozottan megrázta a fejét. „Nem, ez így nem lesz jó.”

„Na, látja?” Fordult a pap a nővérhez, majd olaszul elhadart neki valamit.

A nővér zaklatottan válaszolt, úgy ahogy csak az olaszok tudnak. Az ajándékkal teli zsákra és a gyerekekre mutogatott. Úgy tűnt, személyes ügynek tekinti.

Sam keze már az ajtókilincset fogta, készen, hogy lelépjen, de nem tette. Várt. Egy szörnyű ötlet futott át az agyán. Egy hülye ötlet. Nem mennének bele. Ki volt ő? Egy idegen, az embereknek pedig meg van a véleményük a gyerekekről és az idegenekről. Nem jó ötlet. Egyébként is, mi közöd van hozzá, Samantha Everett? Hülye tetű! Gyerünk, mozogj már!

De ott voltak azok a szemek, a feketehajú kislány szemei. Ott voltak. Sam seggbe akarta rúgni magát. Néha annyira szánalmas kis tökfej tud lenni.

Megfordult, és visszament a nővérhez. Megvizsgálta a zsákban lévő ajándékokat, és kiválasztott egy neki tetszőt. Egy kicsi, fájdalmas módon becsomagolt baseball labda volt a kezében. A címkére csupán egy név, „Roberto” volt írva. A pap és a nővér fürkésző tekintettel figyelték mit csinál. Sam sóhajtott egyet, majd felemelte a kezébe lévő ajándékot, megmutatva így nekik és egyúttal elérve, hogy a kabátujjai hátracsússzanak. Könnyed mozdulattal meglebegtette hosszú ujjait a labda előtt, majd az hirtelen eltűnt. A nővérnek tátva maradt a szája. Sam körülnézett – felnézett a plafonra, ránézett a padlóra, megnézte a pap háta mögött, majd egy kőfaragás melletti sötét sarok felé vette az irányt. Homlokát összeráncolva megvizsgálta a helyet. Látszólag nem találta meg, ezért megfordult, hogy visszamenjen. A becsomagolt labda, ekkor, mint egy szégyenlő kutyus előtűnt a sötétből és a lány után gurult. Amikor Sam „észrevette”, kinyújtotta a karját, a labda hirtelen felpattant és a kezében landolt. A lány fogta és visszahelyezte az ajándékok közé.

A pap vidáman tapsolt. „De hisz ez pompás! Csodálatos! Sohase láttam még ilyet életemben!”

A nővér tátott szájjal bámulta Sam kezét, a szeme égett, miközben izgatottan hadonászott.

„Azt mondja,” magyarázta a pap, „hogy a gyerekek mennyire örülnének egy ilyen műsornak. Milyen csodálatos karácsonyi ajándék lenne! Nem volna kedve szétosztani az ajándékokat? Tudom, nem kis kérés ez, Miss. És talán máshová is hívja a kötelesség…” Várt reménykedve a pap.

Már másodszorra azon az éjszakán, Sam erős szúrást érzett ott legbelül. A Krisztusát! Mi a fene van a hormonjaival? Biztosan telihold van. Vagy ez talán valamilyen ünnepi allergiás izé. Vagy csak túl sokáig volt már úton. De ha megengedték neki, hogy előadjon valamit, akkor miért ne? Ő profi, nemde bár? És még csak pénzt se kért érte! Állati szerencsésnek mondhatják magukat!

Megvonta a vállát. „Van időm,” majd rámutatott a ruhára. „De ez a megkötésem.”

A nővér ránézett a bolyhos ruhára, majd Sam gótikus öltözetére, majd vissza. Végül reményteljes kifejezéssel előhúzott a zsákból egy kalapot.

Samre hirtelen rátört a nevetés, ahogy megpillantotta a nővér arcát, mintha cumival kínálna egy csörgőkígyót, s mindezt jó nagy komolysággal. „Oké, a kalap is megteszi.”

Sam megfogta és a fejére húzta a bolondos, fehér pomponokkal teli piros kalapot – hát mi az ördög? Hisz Szenteste volt – majd megfordult, és elindult a gyermekek felé.

 

VÉGE