Sammel és Max-szel, a két pszichopata, a rend védelmét igen érdekesen értelmező állati zsarupárossal mindig is speciális volt a kapcsolatom. Ugyanis a klasszikus első kalandjuk, a Hit the Road volt a legelső PC-s játékom olyan 8 éves koromban. És bár a kemény 1 megabájt RAM-mal felszerelt 386-oson szaggatott, mint kezdő háziasszony a nokedlit, plusz a monitor is fekete-fehérben pompázott és még hang se volt Soundblaster híján, az addigi C64-es játékokhoz képest, amikhez szerencsém volt, valódi virtuális valóságnak tűnt. Egy igazi interaktív rajzfilm élmény volt, amit telitömtek olyan képi poénokkal, amiken gyerekként is vigyorogni lehetett, mint a tejbetök.

Sam and Max Save the World

A több mintegy évtizeddel később érkező Telltale-féle folytatásokat már nem éreztem annyira varázslatosnak. Pedig nagyjából ugyanaz a csapat állt mögöttük is Steve Purcellel és Dave Grossmannel az élen, ami már az eredetit is összekalapálta a Lucasarts berkeiben. Valahogy bőrlehúzásnak éreztem őket, nem gondoltam, hogy a Hit the Roadnak akár a talpa nyomát is megcsókolhatnák (ilyen, amikor a nosztalgia elködösíti az értékítéletet). Valahol szomorú és vicces, hogy 14 év és egy Remaster kiadás kellett ahhoz, hogy a helyén tudjam kezelni ezen alkotásokat.

Na, de minek Remaster egy olyan játékból, ami a mai napig tökéletesen játszható Steamen és GoG-on keresztül? Hát, 2006 óta lefolyt némi víz egy szabadon választható folyón, így egy kis modernizálás sosem árt. Na, de akkor ott van az a huncut kérdés is az agyunk sarkában, hogy mégis kinek szól egy ilyen kiadás? A Telltale alkotása iránt rajongóknak vagy az új arcoknak? Azt hiszem, hogy ez a kérdés nem csak Sam and Max-ék felújított kalandjára, hanem erre az írásra is érvényes. Elvégre most kezdjem el elemezni egy 14 éves játék történetét és játékmenetét, vagy skippeljem a dolgot, és csak az újdonságokról számoljak be? Talán jöhet egy kicsi ebből is, abból is.

Sam and Max Save the World

Tehát Sam és Max, miután egyszer már megmentették a világot, nem nagyon élvezhetik sajnos az azzal járó hírnevet és szabadságot, ugyanis a rendőrfőnök rendre zaklatja őket telefonon, mindenféle izgalmas bűnügyek felgöngyölítésére buzdítva két barátunkat. Ezek nagy része általában kimerül abból, hogy bejárják a környéküket, lefülelik a rossz arcú figurákat, utána pedig elmennek kajálni a kedvenc gyorséttermükbe. A Season 1-ben, ami hat, egyenként nagyjából kétórás epizódból állva Save The World néven fut, a hipnotizálás és a különféle függőség mindenféle médiaterméktől van leginkább a középpontban. Lesz itt minden, a Tv show-któl kezdve az internet- és játékfüggőségen át a konteómániákusokig. Magukról a külön sztorikról hallgatnék, mert azok adják a móka savát s borsát; mindenkinek meghagyom az örömöt a felfedezésükre, ha eddig még nem tették volna meg az elmúlt 14 évben.

Alapvetően az egyes epizódoknak csak minimális közük van egymáshoz, de mindegyik szinte ugyanúgy épül fel: megkapjuk az új ügyet, körbejárjuk az ismerősöket az utcában (megvesszük például csilliárd pénzből Boscótól, a helyi boltostól valamelyik idióta átveréses találmányát, ami nélkül lehetetlen a továbbjutás, meg megnézzük, hogy milyen karrierbe kezdett éppen Sybill), kimegyünk az új helyszínre (amik között akad egy TV stúdió, egy kaszinó, a Fehér Ház és még a Hold is), meghallgatjuk ott mindenki búját, baját és a teljesen illogikus feladványokat megoldva továbbjutunk. Közben próbáljuk megúszni, hogy leolvadjon az agyunk a képi és verbális humortól, amikkel a fejlesztők folyamatosan bombáznak minket. Már a ’93as eredeti játék is „eladnánk az anyánkat egy jó poénért” szellemiségben fogant, amit a Telltale-es srácok odáig fejlesztettek, hogy megállás nélkül fullban nyomják a kretént. Szerintem a 12 órányi kaland során két perc nem telik el, hogy ne történjen valami lükeség. Ha képesek vagyunk ráhangolódni a humorra, akkor nagyon élvezetesen telik el az a tucatnyi óra.

Sam and Max Save the World

De nem csak a viccelődésre, hanem a fent említett logikai feladványokra is érdemes ráhangolódni, különben azon kapjuk magunkat, hogy körbe-körbe rohangálunk, és halvány lilánk sincs, mit is kéne éppen csinálni (á, talán ezért nem szerettem a játékot 2006-ban). Mondjuk, büszke vagyok magamra, mert most csupán négyszer jutottam annyira zsákutcába, hogy végigjátszáshoz kelljen nyúlnom. Ebből kétszer a fejemet vertem a falba, hogy miért is nem jöttem rá a megoldásra magamtól, kétszer meg csak bambán néztem, hogy miért is kell azt csinálni, amit (az egyik ilyen a kártyajáték megnyerése volt; azt nem tudom, mégis hogy gondolták a fejlesztők). A legtöbb feladványt meglepően jól ki lehet logikázni, és bár nem könnyűek, szerencsére nincsenek lucasartsi szinten. Ilyen szempontból a Save The World megmaradt teljesen konzervatív kalandjátéknak.

Nem úgy az irányítása. Jó, aki nagyon szeretne, az továbbra is belegörnyedhet a monitorba pointolva meg klikkelgetve, hogy pixelvadászgasson, de a modern szelek megérintették a fejlesztőket, így kaptunk egy újragondolt controlleres irányítást, amivel az utóbbi idők Daedalic-es alkotásokra hajazóan J-RPG-szerűen a bal analóg karral irányítjuk Samet, a jobbal váltogathatunk a képernyőn lévő hotspotok között (az egyik ravaszt lenyomva egyszerre meg is nézhetjük mindet), a jobb hátsó ravaszt vagy az „A” gombot lenyomva pedig akcióba is lendülhetünk. És így a Tv-re kitéve egy kanapén elterülve is élvezhetjük a kalandot. Amúgy érdekes, de az egyetlen buggal, vagyis inkább átgondolatlansággal az új irányításnak hála találkoztam: ha túl közel állunk az érdeklődésünk középpontjában lévő tárgyhoz vagy célszemélyhez, akkor nem lehet az analóggal rámenni, ugyanis nagyra nőtt kutyahősünk takarja a habtestével. Meglepően sokszor kellett ezért arrébb kacsáznom, hogy felvehessek végre valamit.

Sam and Max Save the World

A megújított irányításon kívül mind a hat rész szinte tök ugyanaz, mint régen. Egyedül néhány minor poént írtak át, melyek egy része már az eredeti megjelenéskor is elég érdekes volt (pl. amelyik szerint a 15 éves lányok csak azért neteznek, hogy idősebb férfiak kegyeit keressék), más részük pedig nálunk nem oszt és nem szoroz. Mint például Bosco francia alteregójának a neve. Ha már kedvenc idióta boltosunk szóba jött, akkor nem mehetünk el amellett, hogy az ő hangját valamiért teljesen lecserélték. A készítők nem magyarázták meg, hogy miért történt ez, de azt nem mondhatják, hogy valami gondjuk akadt vele, ugyanis Jimmy, a patkánygengszter szerepét megtarthatta. Az új színész hangja kissé mélyebb, így elsőre szokatlan lehet a veteránoknak, de hamar meg lehet szokni, mert teljesen profin hozza a szerepet. Mindenki és minden más maradt a helyén.

Egy remaster kiadásnál talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy a grafikához mennyire mertek hozzányúlni a fejlesztők. A Telltale (és a Lucasarts) veteránjaiból álló fejlesztők persze csodát nem műveltek, elvégre nem remake-ről van szó, mint a Final Fantasy 7 esetében, de azt se lehet mondani, hogy alibiből átraktak pár pixelt balról jobbra (khm, Bloodrayne 1-2). Ami elsőre feltűnik, az az, hogy kaptunk egy teljesen új bevilágítási rendszert, aminek köszönhetően nagyon szép fényeket és árnyékokat láthatunk, sokkal kellemesebb lett a látványvilág tőle. Aztán pár perc játék múlva leesik, hogy miért tűnik amolyan másmilyennek a grafika, mint régen: ráhúztak egy enyhe, meglepően kellemes cel shader szerű körvonal-effektet. Jobban megnézve ez minden karakteren és tárgyon szerepel, emiatt pedig szinte minden textúrát át kellett rajzolniuk a grafikusoknak, ami nem két napjukba kerülhetett. Mondjuk kár, hogy a modelleket nem tupírozták fel ötször ennyi poligonnal, ha már belenyúltak az engine-be, mert akkor nem a 2014-es énünk nyalná meg a tíz ujját, hanem a mai. Az összhatás szerintem sokkal kellemesebb lett így, jó ránézni a játékra, még akkor is, ha még mindig messzi van egy mostani program kinézetétől. Legalább megvan az az előnye, hogy egy kávéfőzőn is elfut. De tényleg, a 4 éves, akkor felsőközépnek számító számítógépemen mind a procit, mind a videókártyát kemény 15-20 %-on hajtotta meg, amire utoljára kábé a pasziánsz volt képes.

Sam and Max Save the World

Az audiószekcióhoz a fent említett Bosco szinkroncserén kívül nem nagyon nyúltak, minden ugyanolyan szépen szól, mint régen, és mindig igen menők a Jared Emerson-Johnson által szerzett jazz muzsikák, amikhez készített most hat új számot, így a külön némi apróért megvehető OST még hosszabban simogathatja a hallójáratainkat.

Végül elérkeztünk az elején feltett kérdéshez, miszerint kinek is szólhat ez a remaster. Be kell vallanom férfiasan, hogy annak idején nem nagyon játszottam az eredetivel. Akkoriban mindegyik epizódba belemerültem azért pár perc erejéig, hogy aztán repüljek is tovább valami más kalandjátékra. Ennek köszönhetően most szinte teljesen új játékként, új élményként ismerhettem meg a Save the Worldöt. Annak pedig meglepően jó. Kellemes volt az agyamat túráztatni a továbbjutáson, miközben úgy vigyorogtam Max megjegyzésein, mint egy tökkelütött. Közben valahol azért belül sírtam, hogy ma már nem készülnek ilyen vicces kalandok. De ti ne szomorkodjatok, mert a Skunkape Games értően és tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, ezért Sam and Max veterán rajongóinak is érdemes lehet beszerezniük (főleg, ha megvan nekik az eredeti Steamen vagy GoG-on), mert könnyen azon kaphatják magukat, hogy nem csak a nosztalgikus élmények miatt ér a szájuk a fülükig. Remélhetőleg lesz akkora sikere a felújításnak, hogy megkapjuk a többi évadot és néhány más Telltale-féle point and click kalandot is.