Ezért is örültem a bejelentésnek, hogy szeretett TellTale-ünk a jubileumi 25 éves évforduló alkalmából bitekbe faragja az időutazósdit. Bár meg kell vallanom, hogy mivel a csapat 6 éve használja ugyanazt a technológiát, plusz erősen szeretnek 3-4 órás mókákat összedobni epizódikus játékok címén, az aggódás kis setét fellege is feltűnni látszódott az öröm szivárványos egén. Ahogy a lenti sorokból majd szépen kiderül, az ex-lucas srácok megint hozták a formájukat, így kár volt aggódni :).
A történet
1986 tavaszán járunk, több mint fél év telt el azóta, hogy Marty és Jennifer (tényleg, a lány vajh’ hova lett?) sikeresen hazatért a vadnyugati kalamajkából, a Doki a családjával ismeretlen dimenziókba távozott, a DeloRean pedig egy helyre kis kupac fémhulladékká avanzsálódott. Kedvenc röpdeszkamágus tinink azóta megpróbál kissé hétköznapibb életet élni, amelyet nem dob fel igazán az, hogy jó ideje nem kapott még egy rövidke üzenetet sem ősz barátjától. Az iránta érzett aggodalma lassan már odáig fajul, hogy éjszakánként frusztráló rémálmokat él át a világ, a mindenség, meg minden összeomlásáról.
Mintha ez sem lenne elég, Hilly Valley önkormányzata közli, hogy a városnak sürgősen szüksége van a Brown-rezidenciára, így McFly-ék kénytelenek kipakolni azt. Marty, miközben a régi emlékeken filozofál a szorgosan katalogizáló idősebb McFly és a mindig láb alatt lévő Biff társaságában, megtalálja a Doki titkos naplóját, plusz megjelenik az időgép is egy darabban, és szemmel láthatóan tökéletesen működőképes állapotban. Kis nyomozás után Marty kideríti, hogy a Doki nemrég visszautazott a ’30-as évekbe, ahol sikeresen összeakasztotta a bajszát a helyi maffiával, így igencsak kellemetlen jövőkép vár rá: pár jólöltözött úriember szívesen bemutatja neki, milyen szép akkordok is csalhatóak elő egy Thompson-gitárból…
Ezekbe a nem túl vidám eseményekbe csöppenünk bele, hogy (egyéni találékonyságtól függően) jó 3-4 órán át tartó kalandozásban vegyünk részt téren és időn át. Célunk természetesen a szokásos: kihúzni Doctor Brown-t a kalamajkából, visszatérni a jelenbe, és persze közben ügyelni arra, hogy ne okozzunk feloldhatatlan időparadoxont, ellenkező esetben imádott világegyetemünk felkenődik a multiverzum amúgy is túlzsúfolt metafizikai sztrádájának szalagkorlátjára.
A kaland
Maga az It’s About Time felépítése teljes mértékben olyan, mint amit a TellTale-től megszokhattunk a 2004-es Bone első részének megjelenése óta. Tehát, adott egy külső nézetes, poligonos felépítésű játéktér, ahol a karakterünkkel mászkálhatunk körbe-körbe, megvizsgálva minden, kezünk ügyébe adódó hasznos (és haszontalan, de vicces szövegelést kiváltó) tárgyat. A Wallace and Gromit óta a jó öreg point and click-es irányítást megfejelték a készítők a WASD+shift gombok használatát megkövetelő járkálósdival, így elsőre olybá tűnik, hogy a programozó bácsik háromkezű kalandorokra tervezték a játékot (a probléma mélyebb rétegeit a Tales of Monkey Island teszt Különvélemény szekciójában már fejtegettem jó másfél éve). (Megjegyzés 2020-ból: a játék a későbbi Telltale cucckkal ellentéltben még controllereket sem támogat. Ami nagyon ciki, tekintve, hogy megjelent konzolokra is. De legalább teljes mértékben irányítható egérrel is. Nem, nem point and clickkel. Egérrel. Amerre húzod a rágcsálót, Marty arra megy. Bjutiful.) Ha sikerül is megszoknunk ezt az irányítási metódust, megszeretni nem fogjuk, mivel a filmes hatás kedvéért sokszor fogunk találkozni éles kameraváltásokkal, ami nem is lenne baj, ha ettől Marty nem kergülne meg, és képes lenne folytatni a haladást a kívánt irányba (nem képes).
Most, hogy kielemeztük a játék hibáit, szépen állítsuk csatarendbe a halomnyi pozitív tulajdonságát. Mindenféle, a Telltale és a Vissza a Jövőbe filmek iránti elfogultság nélkül mondhatom, hogy a BTTF: Episode 1 személyében az idei év (akarom mondani a tavalyi) kalandfelhozatalának egyik legszórakoztatóbb tagját köszönthetjük. Nemcsak az ötletes (és sokszor roppant debil) feladatok garmadái (a laborban összerakandó üzemanyaggal való szerencsétlenkedés és a közben hallható párbeszédek szimplán zseniális), hanem a kidolgozott személyiségű karakterek és a fordulatos sztori miatt is nyugodtan vándorolhat bármely kalandrajongó winchesterére.
A „Vissza a jövőbe” rajongókéról nem is beszélve. Bárkinek az orcájára, aki a kora gyerekkora/tinédzserkora során örömében kurjongatott a Tv előtt, valahányszor leadták a trilógiát, nagy valószínűséggel az intró első két másodperce után kiül a boldog mosoly, és azt a To Be continued felirat megjelenéséig vésővel sem lehet majd lekaparni onnan. Az egész produktumról üvölt, hogy a cél a 25 év óta az időutazásra csillogó szemmel gondoló rajongók megfogása volt. Jelentem, sikerült. Tucatnyi (mit tucatnyi, milliónyi) utalást kapunk a filmekre, plusz ráadásként a ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji popkultúra is erősen képviselteti magát (hmm, következő nyereményjátékunk kérdése tuti az lesz, hogy melyik az a mondat, ami egy Monkey Island 2-beli nótára utal :) ). Hatalmas pirospont a készítőknek (bár ebben valószinűleg nagy szerepe volt az eredeti forgatókönyvek felett is bábáskodó Bob Gale-nek), hogy képesek voltak okos folytatást kreálni az eredetileg elég szépen lezárt történetszálhoz, és nem próbáltak mindenféle izzadtságszagú klisét beleerőltetni (bár azért kissé fura a „belecsapottavillámaDeloreanbaéshirtelenkettőlettbelőle” teória).
Szintén kellemes, hogy nem találkozhatunk TellTale féle elmebeteg humorral, „csupán” tipikus intelligens Vissza a Jövőbe féle humorbombákat láthatunk (kedvencem a fiatalkorú Doki kissé skizofrén jelleme). A történetbe való beleélést segítik a filmekből kölcsönzött zenei betétek, és a kiváló szinkronanyag is, mint például Christopher Lloyd mint Dr. Brown (kár, hogy Michael J. Fox a betegsége miatt nem tudta elvállalni a szerepet, de a helyébe beugró fiatal színész is jól adja a figurát). A játékmenet nem fog gondot okozni a játékok világában magukat kevésbé kiismerő rajongóknak sem (nekünk többieknek meg sokszor talán túlontúl egyszerű is lesz): a megoldandó feladványok mindig egymásból adódódnak, nagyritkán fogunk csupán véglegesen elakadni (még jó, hogy van egy többszintű help-rendszer, ami very very easy-re állítva szinte csak az egeret nem kattintja el helyettünk). Látszik, hogy TTG-es dizájnerek most nem a megveszekedett követőiknek ütötték össze a játékot (aki önnönmagától, elakadás nélkül végigvitte az ÖSSZES alkotásukat, az hivatalos egy málnaszörpre), hanem inkább a filmekre kellemes nosztalgiával visszagondoló idősödő korosztályt akarták vásárlásra ösztönözni (ez valami trend lehet mostanság, gondoljunk csak a Tron: Legacy-ra).
Lassan rátérhetünk az értékelés szekcióra, bár nem lesz sok dolgom, mivel fentebb elég szépen elemeztem a Back to The Future: Game Episode 1 - It’s About Time legapróbb építőelemeit is. Talán csupán annyit érdemes megemlíteni, hogy ez az első olyan Telltale alkotás, amin látszódni kezdenek a jó 6 éves grafikai engine gyengeségei. Nem azt mondom, hogy egy Crysis szintű grafikával kéne felvértezni minden kalandjátékot, de 2010 végén azért nem sorolható teljesen a pozitívumok közé az, ha úgy néz ki egy játék, mint egy 4 évvel ezelőtti Sam and Max epizód. Főleg, ha egyes szereplők itt még eléggé csúnyácskára is sikeredtek (gondoljunk csak szegény doki kissé szögletes frizurájára), több helyszínt látva pedig erős Broken Sword 3 életérzés merült fel bennem (ami nem baj, csak 7 év az 7 év). Kedves programozó bácsik, nem csak a gépigényt kellene emelni évről-évre, hanem a technológia által nyújtott látványvilág minőségét is (sőt itt valami időparadoxon is megfigyelhető, mivel a Sam and Max Season 3 részei szemmel láthatóan szebbek a BTTF E1-nél)! A közepes szintű megjelenés mellett ugyebár szintén nehezítik a műélvezetet a már taglalt irányítási bonyodalmak, még szerencse, hogy a kaland többi összetevője oly kellemesre sikeredett, hogy talán lágyabb szívvel tekinthetünk a negatívumokra. Az ismerős szereplők feltűnése, az insider poénok megléte, az ötletes feladványok és a nagybetűs BTTF hangulat az, ami kihagyhatatlanná teszi a játékot. Bár a megvásárlása előtt azért érdemes megfontolni azt, hogy az eddigi TellTale Games művekhez képest nagyon összefüggő, egységes történetet látunk az egyes epizódokban, így befigyel a Tv-s sorozatok átka: a történet végén lévő cliffhanger miatt a körmünket rághatjuk, hogy mi is fog történni, csak itt nem egy hetet, hanem még majdnem másfél hónapot kell várnunk a folytatás megismerésére.
Na KI a nyuszi? :)